Werewolf Girl

Negyedik Fejezet - A vérfarkas kifejtett ereje

Ahogyan nem tudsz megállítani egy anyát, mikor a gyermekéről van szó, ugyanúgy nem tudsz megállítani egy kiéhezett vadállatot sem, aki nem tudja irányítani erejét. Nem állítja meg parancs, sem puskalövés. Egyet tehetsz: futsz. De néha ez sem elég ahhoz, hogy az ember bármit túléljen. Néha szembe kell néznie a saját félelmével, legyen az a sötét, a magasság vagy épp a nagybetűs Halál.

A hús, amit az Alfa, Will adott, elfogyott, de nekem nem volt elég. Többet akartam. Sokkal többet. Rángattam a lábaim, kiakartam szabadulni a fogságból, ami szinte megőrjített. Ekkor eszembe jutott egy óriási terv. Szépen leültem a földre és csak néztem az embert, majd megpróbáltam belemászni a gondolataiba. Ez rövidesen sikerült is.

„Will elengedhetsz” hangoztattam és észre vettem, hogy minden gondolatát hallom, viszont egyben nagyon kellett figyelnem arra, hogy semmiképp ne gondoljak a tervemre.

„Hogy hívnak? Az embert, aki voltál. Mi a neve?” kérdezte és tudtam, hogy valami gyanús gondolatot keres a fejemben, de tudtam kontrollálni az összes gondolatomat, így semmit sem találhatott.

„Emily Johnson vagyok. Te változtattál át vérfarkassá.” sajnos a férfi teljes nevére nem emlékeztem, de reméltem, hogy így is elhiszi.

„Hogy tanultad meg ilyen gyorsan irányítani magad és kisajátítani a gondolat olvasást? Nekem évekbe telt.” milyen kár, hogy csak egy terv miatt...

„Gyorsan tanulok és jó tanárom volt.” válaszoltam neki egyszerűen.

„Azt mondod, hogy elengedhetlek?” kérdezte és tett egy lépést felém.

Mikor megláttam hogy mozdul és egy kicsit közelebb jön, jól meg akartam morogni, hogy mégis mit képzel, de szerencsére sikerült kontrollálnom az érzéseimet.

„Biztos vagy benne, hogy nem akarsz engem, darabjaimra szedni?” kérdezett és még egyet lépett.

„Teljesen.” hazudtam.

Minden porcikám azon van, hogy szabad legyen és cafatokra szedje az előttem álló embert. Lehet alfa, lehet sündisznó is, meg akarom ölni. De jobban gondolva elég az is ha kiszabadít. Igen, csak szabadítson ki.

„Jól van. Legyen. De ígérd meg, hogy csak itt fogsz ülni.” mondta és védekezésképp felemelte két kezét.

„Rendben. Ígérem.” feleltem, amit hallani akart.

Eszem ágában sincs itt ülni. Futni akarok és enni. Mindent megenni ami elém kerül.

Csak reménykedni tudtam, hogy ezeket a gondolatokat Will nem látja, de erről akkor bizonyosodtam meg, mikor minden, ami eddig visszatartott lustán hullott le rólam, én pedig szabad voltam. Száguldani akartam, de meg kellett várnom, amíg eddigi fogva tartóm kicsit messzebb megy, hogy ne tudjon megakadályozni. Az emberi énemnek hála, pontosan tudtam, hogy hol kell kimenni a szabadba, de szinte minden más kiesett az emlékezetemből. Az a meredek létra, pedig meg sem fog kottyanni. Már csak az a kérdés, hogy kiférek-e az ajtókon, de karcsú vagyok, szóval, nem hiszem hogy probléma lesz.

Az alfa hátrált, én pedig csak ültem.

„Biztos -” csakhogy belekezdett, én felugrottam.

Az ajtóhoz érve, két mellső lábammal meglöktem azt, ami persze az ellenkező irányba is nyitódott, ami nem éppen praktikus, ha egy újoncot akar kitanítani, vagy épp megfékezni. Az alagút, ami ezután következett nagyon sötét volt, de a látásom, mindent feljavított, ugyan még mindig sárga volt, de a legkisebb egeret is láttam volna a szemem sarkából, egy sötét lyukban. Az alagút végénél világított egy kevéske fény, közelebb érve automatikusan ugrottam ki, a majdnem szűk lyukon. Már az alagút közepén hallottam, ahogy a "tanárom" utánam indult, de nem foglalkoztam vele, csak a szabadság érzete érdekelt. A hálóból, ki a nappaliba, onnan az összement elő-szobába. A lépcső olyan rövid volt, hogy szinte észre sem vettem, csak akkor mikor bevertem a fejem miközben felfelé igyekeztem. A lépcső végéhez érve, összekeveredtem. Az orromat sem tudtam használni, mivel a természet illata, mindenhonnan beáradt. Végül pár belső hangra hallgatva, elindultam. Egyenesen ki az ajtón, a nappaliba, onnan pedig már láttam a kinti sötétséget, így nem volt kérdés, hogy merre fogok menni. Kirohantam a majdnem szűk átjárón, kis híján felsértve bőröm, de nem érdekelt, mert tudtam: szabad vagyok! Innentől kezdve senki sem állíthat meg, legyen bármi ami az utamba kerül, darabokra tépem! Csak futottam és futottam, élvezve ahogy a hűs szél, a dús bundám cirógatja. Mintha szállnék a fák között, meghallva még a legapróbb állat mozdulását is, látva a legkisebb éjjeli bogár minden szárnycsapását, semmihez sem fogható érzés. Gyors vagyok és veszélyes, ezt mindenki tudja és nem is jönnek utamba. Érzik, hogy egy vadállat került köreikbe, aki semmitől sem fél, hiszen nincs is kitől neki, mert nagy és éles fogai vannak, ami mindenkit elijeszt a közeléből. Minden fát elkerültem, mintha sima terepen futnék, nem volt mi megállítson. Hangokat kezdtem hallani, gyors és nem állatias dolgoktól. Végre, valami kaja! Követtem a hangokat és egy idő után orrfacsaró bűzt kezdtem érezni. Legszívesebben visszafordultam volna, de a hasam hajtott, így nem volt megállás, bármi is az, ennem kell! A fák ritkulni kezdtek és az erdő végénél fénycsóvák futkostak összevissza. Na ezekből én szépen elkapok egyet, és meg is lesz a mai vacsi! Kiszaladtam a fák közül, de gyorsan meg is torpantam, mikor megláttam az ellenséget. A legtöbb legfeljebb egy fél méterrel volt alacsonyabb nálam, de mindegyik mellett ott ment az anyja, akik sokkal nagyobbak voltak, igaz lassabbak, de magasak és erősebbnek látszottak nálam. A szél folyamatosan süvített körülöttük, azt sugallva, hogy nem érdemes kikezdeni velük, ráadásul a páncéljuk is nagyon erősnek tűnt. Miféle állatok ezek? Talpig páncélban és elől meg hátul is világítanak és a falkájuk sem kicsi. Azt hiszem a mai vacsi el fog maradni. Kissé összehúzva nyakam, bújtam vissza a fák rejtekébe, ahol talán nem fognak rám találni. Csak hogy sikerült biztonságot találnom, egy félig idegen szag csapta meg az orrom. Hasonlított arra az emberére, aki fogva tartott és azt mondta, hogy ő az alfa, de mégis kicsit más volt, valami nem volt vele rendben. Nem akartam hogy elkapjon és újból bezárjon oda, azokkal a valamikkel a lábamon, valamint a nyakamon, így menekülőre fogtam. Hiába vagyok az erőm teljében, ha egyszer be tudott cserkészni, másodszor is sikerülni fog neki, de én másodszor is ugyanúgy elszöknék. Engem senki sem tarthat fogva és senki nem mondhatja meg hogy mit csináljak! Futottam, de ekkor zajt hallottam a közelből. Ez nem lehet az alfa, mert őt az ő szagát már nem érzem, ez valami egészen más. Ez az illat finom és csalogató. Friss hús. Hallottam, amint az állat levegőt vesz, rágcsál, majd lenyeli az ételét, de nem sokáig, mert mindjárt megtisztelt lesz azzal, hogy az én ételemmé válik. A földre lapultam és úgy közeledtem a hangok felé. Pár pillanatra rá fel is tűnt a vacsora. Karcsú teste, vékony lábai nem igazán fogják megvédeni egy vérszomjas farkastól, mint amilyen most én vagyok. A farka egészen kicsi volt, biztosan semmire sem jó. A feje egészen kicsi volt, az abból kiálló, görbe ágakhoz képest, ráadásul azok vége, egyik sem volt kiélezve, hogy meg tudja védeni magát. Vajon miféle állat ez, hogy azt hiszi, a fejéből kiálló ágak, majd elijesztik az ellenségeit? A fogaim elsőre letörlik azt a mosolyt a képéről, amivel most olyan vidáman ropogtatja, azt a zöld, undorító füvet. A gyorsaságommal simán leterítem és kitépem a fejéből azokat az ágakat. Már nagyon közel voltam hozzá, mindössze csak pár bokor és fa választott el attól, hogy rávessem magam. Mikor elég közel kerültem, egy másik idegen szagot is fogtam, ami nagyon kicsi részben hasonlított az állítólagos ember alfáéra, de ezt a becserkészett állat életerejének tudtam be, amit nem sokára elveszek tőle. Már csak egy ugrás kell és újra érezhetem a friss vér és hús cafatok izét a számban. Nem tétováztam tovább. Hátsó lábaimmal elrugaszkodtam a földtől és egyenesen az ágas állatra vetettem magam. A tőlem kisebb lény rémülten nézett rám mielőtt végleg a földre került. Mellső lábaimmal lefogtam, hogy még véletlenből se tudjon elszökni, majd ahogy a becserkészésnél elterveztem, hatalmas állkapcsommal közre fogtam az ágait és megrántottam. Azok egyből eltörtek, az állat pedig fájdalmasan ordított fel. Na mi van? Most nem olyan nagy a szád mi? Ekkor beleharaptam a hasába. Erős fogazatomnak köszönhetően, az állat csontvázának a szétharapása, nem okozott nagyobb gondot, így boldogan ropogtattam bordáit. Az íze kicsit sem hasonlított arra, amit az a Will nevű ember adott. Az ágasnak sokkal több finom része volt, mint annak a kopasz, hideg kis hús darabnak, ami fél fogamra sem volt elég. Az állat már nem mozgott, így mancsaimmal inkább lefogtam az éppen felesleges húst. Pillanatok alatt tüntettem el a kitépett cafatot, de nem vette el az étvágyam, ezért egy újabb falatért hajoltam, mikor valami reccsent, a közvetlen közelembe. Ilyen hangot pedig csak egy fa ág ad ki, amit eltörnek. A lény ami rálépett egészen kicsi lehet. A fülem kíváncsiságból oldalra fordítottam és a fejem is feljebb emeltem. Ekkor egy idegen érzés kerített hatalmába. Ugyanilyen volt, amikor megláttam azokat a különös páncélos állatokat, vagy amikor az ágas állat észrevett, mielőtt meghalt, viszont ez az érzés nem belőlem jött. A fejem jobbra fordítottam és az egyik fa takarásában észre vettem egy nálam kisebb élőlényt. Egy ember. Hmm...Vajon nekik milyen ízük lehet? Meg kellene kóstolnom, hogy összehasonlítsam az ágaséval és azzal amit először kaptam. A kezében volt valami hosszú, amivel felém mutatott. Éreztem, hogy az a valami veszélyes ezért én is megmutattam a fegyverem: vicsorogtam, ennek hála pedig megmutattam az erős, véres, tépésre tökéletes fogaimat. Az ember tehetetlenül ejtette le a kezéből azt a hosszú izét, ezzel sebezhetőbbé téve magát. Szép lassan sétáltam felé, ő pedig rettegve hátrált. Megálltam, ismét éreztem a Will illatával keveredett, különös szagot, de ezúttal sokkal közelebbről. Felemeltem a fejemet, hogy a levegőbe szimatolva megállapítsam, hogy pontosan merről jön a szag. Bele telt pár másodpercbe, de a kitűnő szaglásom most sem hagyott cserben. A szag jobbról jött, de mikor odanéztem már késő volt. A levegőben egy vörös szempárt láttam, egy tőlem kicsivel nagyobb farkashoz tartozott, aki épp engem vett célba. Nem volt időm menekülni, a farkas rám ugrott és egy kicsit gurultunk is a fák között, mielőtt végleg a földhöz szorított volna. Rá akartam üvölteni, de ő gyorsabb volt és az üvöltése nyugalomra késztetett, ami csak egyet jelentett: Ő a farkas alfa és egy cseppnyi esélyem sincs ellene, akármennyire is vagyok birtokában a teljes erőmnek. Egy magamfajta képtelen lenne legyőzni egy alfát, még akkor sem, ha az sebesült.