Fehér Fény - Day könyve: fehérek

VIII. Minden nélküled él szabadon tovább

Jelenlegi életkor: 7 év

Város: Pilion

Év: Nap 7. x éve

 Gyönyörű csillagos éjj alatt aludt a pillangó városa. A kupoláját tartó, rozsdásodó vasszerkezetek közt táncoltak az apró, milliónyi fénypontocskák. Kéken izzó szemükkel vigyázva figyelték a két gyermeket, miként egy magas ház teteje felé másztak. Day apró keze újabb létrafok után nyúlt és kitartóan húzta magát egyre feljebb. Ahogy egészen rövid, válla fölé érő haját a fehér falak közt bujkáló esti szél cirógatta, játékos gyermek szemei néha elkalandozva szaladtak végig a csendes, lágy fényárban úszó utcákon. A nesztelen, éjszakák által megszürkült, máskor fehér pilioni épületek lábánál folyt a ködszerű, világos hajnalkék fény. Az utca vékony, fehér lámpáiból ömlött a városra. 

– Day! – szólította meg őt a kékbe öltözött fiú, aki már az épület tetején várakozott.

– Megyek – válaszolt Day, és egymáshoz préselte kicsiny, rózsaszín ajkait, szemöldökeit is összevonta, annyira koncentrált. Minden erejével azon volt, hogy útolérje Raint. 

– Szerintem most a legszebbek – emelte fejét az égre Rain, gyermeki ámulattal. Fiatal, még seb nélküli arcát, kékre festették a kései árnyalatok. Nagyra nyílt, világos szemeiben ott tajtékzott a feneketlen csillagtenger. 

– Segíthetnél – érkezett a vékony, bosszús hang. Rain azonnal a másik segítségére sietett.

– Csak fogd meg a kezem! Felhúzlak – nyújtotta kis mancsát Day felé, aki megkönnyebbülve fogadta el azt. Ezután nem is volt hajlandó elereszteni Rain ujjait. Így, kéz a kézben sétáltak egészen az épület széléig. Day picit megrémülve méregette a mélységet alattuk tátongni, tágra nyílt szemekkel szuszogott, amit Rain maga is észrevett. Világos cipő takarta lábuk alatt mindössze egy árva, szürke nő alakja lépkedett. Fel sem figyelt rájuk, csak a kékben fürdőző út köveit figyelte. 

– Ne félj! Nem eshetsz le, mert fogom a kezed – szorította meg erősebben Day kicsike tenyerét. A lány nagy levegőt vett és így végre ő is a búrára emelhette zöld szemeit. A hangyányinak tűnő égitestek végtelenje bontott szirmot a fehér lányka szemében, akár a lucerna levelei közt nyíló apró pillangóvirágok. Hatalmas ámulata egészen a kupola csúszós felszínéig is elért. Valóban nagyon régen volt már ilyen káprázatos az égbolt.

– Na? Megérte elszökni? – kérdezte Rain cinkos mosollyal arcán. Day tátott szájjal, még mindig a távoli szépségre ragadt tekintettel bólintott egy nagyot.

– Bárcsak mindig itt maradhatnánk! Örökre csak nézni a csillagokat – beszélt a kislány. Kívánsága után fájdalom hullámzott fel pöttöm mellkasában, képes volt eltölteni az egészet, és vörös szívfalai közt fészkelődött hidegen.. Tudta, hogy örökké úgy sem maradhatnak, a nevelők keresni kezdenék őket, mikor észrevennék hiányukat. 

– Most nem lehet, de majd egyszer, mikor nagyobb leszel, akkor láthatjuk kintről is – mesélt Rain csendesen. Elengedte Dayt, hogy ugyanazzal a kezével magához ölelje az álmodozó kis fehéret. 

– Kint a homokban? De ott farkasok vannak – mondta Day, folyton a magas üvegen túlra bámulva. 

– Nem fognak bántani, nem hagyom majd nekik – simogatta meg Rain nyugtatóan barátja vállát. Day egy nagyot ásítva döntötte szőkés fejecskéjét a kék fiú vállára, és úgy figyelt tovább.