Fehér Fény - Day könyve: fehérek

IV. Vérrel játszunk szabad égért

Jelenlegi életkor: 19 év

Város: Pilion

Év: Merkúr 9. y éve

*

 Sötétség uralta az egész épületet. Minden néma volt, nesztelen, talán néhány lovag igyekezett még a dolgára, de az alig volt észlelhető ezen az emeleten. Csak hangosabb levegővételeket lehetett hallani Day zárkájából. A lány az ágyon feküdt, egészen apróra összehúzva magát, érzéstelenül meredt maga elé az éjszakai homályba. Nagyon ritkán gurult végig arcán egy-egy makacs könnycseppecske és olvadt egybe később a szürke takaróval. Ez volt a második estéje itt, bezárva és már egészen reményvesztetten. A fénytelen szobában, feketének tűnő szemei előtt csak egy árva, vékony tincsecske lengedezett árván, ahogy Day lélegzete eggyé vállt a sötétséggel és életet lehelt rá. Már aludni is képtelen volt, vigasztalhatatlanná, gyengévé és elveszetté vállt. Nem volt kiút. Elszántsága hamar alábbhagyott, miután minden ébren töltött órája pokol volt, csupán egy szúrás, után és pontosan tudta, hogy ez nem fog enyhülni, ahogy azt is, hogy e falak közt senkinek nem fog megesni rajta a szíve.

– Day – pisszent meg a szomszédos fal. A lány nem reagált, csak kicsit jobban összehúzta magát. Mintha minden nesz tovább sértette volna.

– Day? – Zayna nem akarta annyiban hagyni. Ám, Day már közel járt a feladáshoz, minden fájdalmat okozott neki. Az ereiben, mintha ott lángolt volna a vírus, a hányingere folytonos volt, az egyik karja gyakran remegett. Volt, mikor az orra is erősen vérzett. Mindezek mellett pedig képtelen volt kiverni fejéből a kínzó fájdalom emlékét.

– Mi történt? – a női hang nem hallgatott. Day arca fájdalmas érzelmekbe feszült. Szipogva törölte meg szemeit. Már nem tűnt úgy, mint akit csak a mellkasának emelkedése és süllyedése különbözteti meg egy holttól. 

– Meg fogok halni Zayna – szólalt meg nehézkesen. Szörnyű érzés volt ezt kimondani és tudatosítani magában még ennél is rosszabb.

– Miről beszélsz? – egy apró puffanás szűrődött át a másik oldalról. Zayna valószínűleg a falra üthetett.

– Megfertőztek. Szerencsém lesz, ha még azelőtt meghalok, hogy vaddá válnék – sírta Day. Sötétzöld szemeiben felragyogtak apró, kék fények, melyekkel megtelt időnként a kinti folyosó. Akár egy elveszett, céltalan gyermek, úgy figyelte őket Day.

– Nem, nem fogsz meghalni. Figyelj rám! – tiltakozott Zayna. 

– De meg fogok Zayna, ezt nem élhetem túl – meg volt győződve, hiszen sosem látott embereket kigyógyulni ebből a kórból.

– Ez nem igaz! Van ellenszere a vörös láznak. Mi... nekünk, csak egy másik kék vérére van szükségünk – hadarta Zayna. Day egyre közelebbről hallotta őt.

– Hogyan? – vonta össze világos szemöldökeit a lány. 

– Hiszen azért vagy te is itt, mi mind azért vagyunk itt. Az ellenszer a kékek vére, az képes enyhíteni a tüneteket – magyarázta Zayna. Ő már elég ideje volt itt, hogy ezekhez az információkhoz hozzájusson.

– De ha én is kék vagyok, akkor miért ennyire elviselhetetlen? Az én vérem nem elég? – kérdezett vissza Day.

– Nem tudom, lehet. Talán tényleg nem vagy kék, ami viszont rosszabb hír.