Gondolataim, verseim, és minden egyéb

Bíbor

Sötétben állok, hangok özönlenek.
Lángok mardossák törékeny testemet,
Segítségért kiáltok.
Ijedten nézek, rátok vezetem tekintetemet,
De ti csak nevettek.

Bíbor fény tör utat magának.
Csilingelve szólít magához, én meg csak bámulom a végtelent, a sötétet, minden remény nélkül.
A testem lassan bekékül.
Ütés nyomok tarkítanak, tőletek származó méreg lepi el testemet.
Feladtam az életet.

A bíbor szólít, magához édesget, de nem mozdulok.
A fájdalom mindenhol ott van, sötétebb lesz a végtelen, majd megjelenik Ő.
A bíbor tova száll, feladja küzdelmeit.
Megmozdulok. Lassan lépek ki a melankóniából, egyenesen az Ő karjaiba.
A fájdalom nagyobb, bíbor fény csillan nem messze, elneveti magát.
Nem segített. Az egyetlen ami segíthet a magány, mely mindenhol ott van, de Ő nem engedi ide.

Feladtam a küzdelmet. Egyenesen karjaiba hullva sírok.
Fekete könnyeim elvesznek a mindent uraló végtelenben.
A bíbor csilingelő nevetése betölti a teret, körülölel, elhúz, én pedig összeesek.

Egyedül maradtam. A bíbor elvett tőle, majd ő is itt hagyott.
A választ keresem magamban, de nem jön. A fájdalom megnövekedő érzése körülölel, kesernyés, penészhez hasonlatos illata mindenhol ott van.

Elmosolyodom. Hiszen mindig ezt akartam. Egyedül lenni. Aztán megjelentek ti, és a bőröm kékebb lesz.
Bőröm szakad, csontom roppan.
A bíbor rám mosolyog, elengedi kezem, nem jön vissza.
Már csak Ők, és Én maradtunk.

A bőröm fekete lesz, porladni kezd, én meg újra elmosolyodom.
Bárcsak itt lenne Bíbor! Bárcsak fogná a kezem, és megnyugtatna! Bárcsak látnám még a mosolyát!
Édes fény költözik a bőrömre, majd elneveti magát. A szívem lustán dobban még egyet, majd elhallgat.
Csend lepi el a végtelenséget. A bíbor fény elillan, minden sötét lett.

Bárcsak elmondaná a nevemet! Nem emlékszem rá. De az ő neve Bíbor. Az én Bíborom...