Egy másik életben - Bokuaka Fordítás [Haikyuu]

1

Kedves idetévedt olvasó! Itt is szeretném jelezni mindenkinek, hogy ez a történet nem az én tulajdonom, ez csupán egy rajongói fordítás. Az eredeti fanfiction-t itt tudjátok elolvasni angolul: https://archiveofourown.org/works/5096105

Már jó idő eltelt azóta, hogy Akaashi betette volna lábát a kórházba.

Mindig is unalmas hely volt a számára. Egy hely, amit nem szeretett, de ennek ellenére gyakran meg kellett látogatni. Akaashi szülei szándékában állt, hogy fiúkat a közeli kórházba küldjék gyakornokoskodni, hogy majd később az ott megszerzett tudásának jele díszeleghessen önéletrajzában.

Akaashi azonban gyakran nem értett egyet a szüleivel és nem igazán díjazta ezt az ötletet sem. Ám végül beletörődött a sorsába és úgy döntött, elvégezi a feladatot, amit ráerőltettek. Akár akarta, akár nem, megcsinálja.

A fiú nem különösebben törte magát, hogy kiderítse hova kell mennie, vagy mit kell majd csinálnia. Ez az egész egy cseppet sem érdekelte és biztos volt benne, hogy a kedve hamar el fog reppenni az itt tartózkodástól. Nem tetszett neki a hely és egyáltalán nem volt büszke arra, hogy most itt van. Úgy érezte, hogy csak az idejét pazarolja, és be kellett vallja, ezt akarta a legkevésbé.

Egy asszisztens, ujját felemelve egy másik pulthoz irányította Akaashit, ahol majd több információt szerezhet. Természetesen megköszönte a nőnek, majd folytatta útját az ajtók hosszú sora mellett elhaladva.

Szemeivel előre pillantott, egyik szobába sem nézett be. Nem akart. Fájdalmas lenne, ha mégis megtenné.

Akaashi lehunyta szemeit és halkan felsóhajtott, majd mikor léptei elbizonytalanodtak, még éppen időben pillantott fel, így elkerülhette az összeütközés valakivel.

Orvos – nem – csak egy másik ember.

Kikerülte a fiút és bocsánatot kért, mielőtt az folytatta útját. Egy „Semmi gond" érkezett a háta mögül, de a hang gyorsan elhalt, ahogy az idegen továbbhaladt.

Tényleg ezt akarom csinálni?

Szemeivel előre nézett és megpillantotta az információspultot, ami továbbra sem keltette fel az érdeklődését.

Nem, nem igazán.

Akaashi hosszú percekig ácsorgott egyhelyben és képtelen volt megmozdítani lábait. Emberek sétáltak el mellette, kikerülték, fel és le mászkáltak a folyosón, de úgy tűnt, hogy a fiú különös jelensége senkinek sem szúrt szemet. Ott állt tétovázva, érdektelen és közömbös arccal.

Érzéketlenül.

Csendesen ácsorgott. Senki sem zavarta, ezért is állt még ott. Felemelte egyik kezét, hogy beletúrhasson koromfekete hajába, majd lehajtotta a fejét. Akaashi most cipőjének szentelte minden figyelmét.

Mit csinálok?

Egészen felháborodott a gondolatra.

Miért vagyok még itt?

Valaki egyenletesen sétált feléje, majd fokozatosan lelassított, ahogyan közelebb ért. Megállt előtte, Akaashi pedig végre felfigyelt a jövevényre, aki most belépett a személyes aurájába.

Akaashi a szeme sarkából látta, hogy egy kéz közeledik feléje.

Egy lépést tett hátra mielőtt felpillantott volna.

- Oh, szóval tudsz mozogni! – az illető közvetlenül Akaashira mosolygott és sárga szemeivel elkapta a másik tekintetét. Ugyan az a srác volt, akinek korábban majdnem nekiütközött... Talán a folyosón maradt és figyelte, ahogyan Akaashi gyors sétáját megszakítva hirtelen megáll. Gondolhatta volna, hogy ez figyelemfelkelő lehet néhány ember számára.