Egy másik életben - Bokuaka Fordítás [Haikyuu]

5

Akaashi röpke pillantást vetett az ablak irányába, miközben véletlenszerűen kapkodta fel magára ruháit és végül hátára dobta a táskáját. Lefutott a földszintre, felhúzta cipőjét és másodpercek alatt már az ajtó túloldalán zörgött a lakáskulcsával. A szokásos útvonalán indult meg a kórház irányába, egyik kezével pedig szorosabbra húzta magán a kabátot. Az eget sűrű felhőréteg borította, sötét leplet vetve a fiú útvonalára. Kezeit a zsebeibe süllyesztve haladt előre a szürke, zord tájon, néha-néha pedig megrezzent, mikor egy erősebb széllökés az arcába csapott. Határozottan vihar közeledett, Akaashi pedig tudta, hogy ha ez bekövetkezik, akkor Bokutonak szüksége lesz rá.

Egy hónap és tizenhat nap telt el Bokuto látogatása óta. Mikor a fiút visszavitték a kórházba, az orvosok és az ápolók gondoskodtak arról, hogy ezentúl minden mozdulatát figyelemmel kísérjék, és valljuk be, jó okkal tették. Bokuto nem csak egy srác volt, aki könnyedén kisurranhatott, ha nem figyeltek rá kellőképpen, hanem egy beteg is, kinek az egészségi állapota bármelyik pillanatban súlyos romlásnak indulhatott. A történtek előtt általában hetente néhány kilót vesztett csak, de azt az éjszakát követően a fogyása riasztó jeleket produkált. Alig egy hónap alatt Bokuto átlagos hatvannyolc kilója csupán negyvenháromra redukálódott. A drasztikus súlycsökkenés már magában is elég szörnyű volt, de mintha ez okot adott volna a betegségének a kibontakozásra. Rosszabbodó állapota megnehezítette a járását, a mozgását és a beszédét is.

Akaashi gondterhelten vonta össze homlokát, mikor belépett a kórház ajtaján. A szokásos útján haladt, a lépcsők irányába, majd a forduló felé. Lépteit sietősre vette, tekintetét pedig a padlón tartotta egészen addig míg egy ismerős alak nem bontakozott ki előtte.

- Kuroo? – Akaashi megtorpant és a Bokuto szobája előtt ücsörgő magas fiúra nézett.

A fekete hajú felpillantott, majd elmosolyodott. Szemeiből halovány fény áradt. – Hey... Akaashi, ugye? Rég láttalak.

- Igen, én... - elfordította tekintetét – Van valaki bent? – Nem várta meg Kuroo válaszát és bekukkantott Bokuto szobájának nyitott ajtaján. Egy másodperc elég is volt arra, hogy felfedezze az ágy mellett ülő Kenmát. A háta az ajtó felé fordult, így nem vehette észre az újabb látogatót, Bokuto pedig minden figyelmét jelenleg a szőkére fordította.

- Kenma szerinted beengedne most a szobába?

Kuroo egyik kezével megdörzsölte az állát. – Biztos, hogy nem. – hátát a szék háttámlájának döntötte, majd a mellette levő helyre bökött. – Foglalj helyet. Kenma nem az a fajta ember, aki szívesen beszélget négyszemközt valakivel, szóval... szerintem jobban tennéd, ha most egyedül hagynád őket.

Akaashi mély lélegzetet vett, még egyszer az ajtó irányába nézett, majd helyet foglalt Kuroo mellett.

- Kicsit idegesnek tűnsz. – a magasabb fiú, tekintetét oldalra fordítva kezdte el vizsgálni a mellette helyet foglaló arcát.

- Az vagyok. Vihar közeleg, és Bokuto általában nem viseli túl jól őket.

- Ah... - Kuroo a mennyezetre meredt, mintha onnan is láthatná a felettük gyűlő sötét felhőket. – Nem vettem észre, hogy közeleg egy. – lassan lehajtotta fejét, majd összekulcsolta ujjait. – Nem gondoltam, hogy ezt is tudod róla.

Akaashi visszafordította fejét a fiúra. – Szerette valaha őket?

- Nem hiszem. Régen mindig feszült és paranoiás lett, ha egy vihar haladt el a feje fölött, de ez még egészen tűrhető volt. Ma már fogadok, hogy... pánikrohamoktól szenved miattuk.

Akaashi fájdalmasan lenézett. – Igen. A vihar kiváltja őket.

Kuroo morgott magában egyet, és úgy döntött, hogy nem firtatja tovább ezt a témát. Csend telepedett köréjük, ami a másik fiút is hallgatásra intette. Összefonta ujjait, szemeivel pedig határozottan csak a padló köveit figyelte. Várt. Várta, hogy mikor hangzik fel az első mennydörgés. Be kell zárnia Bokuto ablakát és valahogy elterelnie a gondolatait. Talán nézzen vele egy filmet, vagy játszanak valamit, hogy a fiú könnyebben meg tudjon nyugodni? Akaashi idegesen dörzsölte meg a nyakát és lehunyta szemeit.