Egy másik életben - Bokuaka Fordítás [Haikyuu]

8

Február 2.

Mennyi lehet az idő?

Akaashi lassan mocorogni kezdett az ágyban, majd egy morgás hagyta el tüdejét. Nem volt szüksége, hogy megnézze az órát. Már nem érdekelte.

Az ég régóta feketén borult feléjük, így a fiú arra következtetett, hogy hajnali öt körül járhat az idő. Az egész már egy cseppet sem érdekelte. Lehetett éjszaka vagy nappal, sötét vagy világos, neki már mindegy volt. Az időérzéke csődöt mondott, de ezt őszintén nem bánta.

Csupán egy dolog érdekelte; hogy Bokuto még vele volt. Mellette feküdt, lassan lélegzett, élt.

Csak az a tény érdekelte, hogy Bokuto Koutarou még mindig ott volt.

Akaashi oldalra döntötte fejét és homlokát barátja nyakába fúrta.

Bokuto reakciója késett, de nem maradt el. Fejét oldalra fordítva pillantott a mellette fekvőre, majd állát a fekete hajkoronába fúrta. A puha tincsek cirógatták arcát, a kellemes illat pedig ellepte elméjét és kellemes bódulatba ejtette a fiút. Szemeit lehunyta és mélyen beszívta az illatot, majd elmerült a puha párnákban.

Akaashi szerette ezeket a pillanatokat. Egyszerűbbnek érezte, hogy közelebb kerülhessen a barátjához, megnyugtatóan megérintse és lehetővé tehesse számára, hogy egy kicsit pihenhessen. Nem tudta, hogy hogyan tudja ezt egyetlen érintéssel elérni Bokutonál, de ez nem is igazán számított. Az volt a fontos, hogy a fiú ellazulhatott mellette és titkon boldognak érezte magát.

Ezen a napon rendkívül hideg volt, de Akaashi örömmel nyugtázta, hogy a kórházi szoba elegendő hőt nyújt a beteg számára. Bokuto ugyan mindig reszketett, de így nem fagyhatott meg. Most is teljes testét bebugyolálta a sötétkék takaró, vállai pedig kisebb rohamokként meg-megremegtek. A folyamat általában csak pár másodpercig tartott, majd a sovány test elernyedve simult bele az ágy vonalába. Bokuto már túl gyenge volt ahhoz, hogy meg tudja tartani magát.

Akaashi minden alkalommal ügyelt arra, hogy szorosan tartsa barátját. Ujjaival apró köröket írtak le halovány bőrén, mikor egy újabb remegés kerítette hatalmában, csakhogy tudassa vele, ő ott van. Mellette van, és nem hagyja el. Hogy ő nem csupán egy illúzió, melyet fáradt emlékezete kreált.

Időnként halk szavakat suttogott a szoba félhomályába. Nem várt választ, a mondatok csupán támaszt nyújtottak reszkető barátjának. Ha mégis kérdezett, azokra egyszerű választ várt: igen vagy nem. Ezekre Bokuto könnyedén adhatott választ bólintással vagy fejrázással, de mégis volt, hogy valamire nem felelt. Annak ellenére sem, ha Akaashi kétszer is feltette őket.

Nem fog mindig választ kapni, ezt Akaashi már megjegyezte, de mégsem adta fel. Rendíthetetlenül próbált beszélgetni barátjával, vagy csak egyszerűen elmesélte azt, ami legelőször eszébe jutott.

Furcsának találta, hogy minél kevesebbet beszél Bokuto, ő annál többet mesél bármiről.

Feje most a fiú nyakának billent, fáradtan pislogott a távolba. Nem összpontosított semmire...épp úgy, ahogyan Kenma is tette. Kezei közt Bokuto vékony karját tartotta, hüvelykujja alkalmanként végigsimított a puha bőrfelületen. Ugyan az alatt a sötétkék takaró alatt feküdtek, szorosan egymáshoz simulva, melegen tartva egymást a lehető legjobb módon. Akaashi némán feküdt, hallgatva Bokuto tompa légzését, majd végül szólásra nyitotta száját.

- Koutarou?

Olyan hangosan beszélt, hogy még Bokuto meghallja, majd várt a reakcióra. Néhány másodperc múlva megérezte, ahogy a fiú feje bátorítóan megmozdul mellette, így folytatta. Mély lélegzetet vett, majd a sárgás szemekbe nézett.