Fájdalmaim

Láthatatlan...

Láthatatlan voltam, amikor te rám találtál és életet leheltél belém, mindig ott voltál és segítettél. De elmentél és megint láthatatlanná érzem magam. Melletted voltam valaki, veled igazán boldog voltam. Mindig azt vártam, hogy mikor írsz, hogy mikor hívsz, hogy mikor találkozhatunk újra, de eltelt ez az idő, és már csak reménykedek abban, hogy egyáltalán láthatlak-e még.
Már nem merek rádírni, mert félek mit írsz, hogy megint leszolsz, pedig én csak vissza akarom kapni azt az embert akiben megbízhatok, akire bármikor ráirhatok, aki mindig mellettem volt és mindig tudta mit kell csinálnia.
Úgyhogy megint egyedül érzem magam, és félek. Félek, mert nincs mellettem senki, mert megint magam vagyok, és be vagyok zárva saját magamba. Megint nem merek hangosan nevetni, megint nem merem kimondani a véleményem, megint félek táncolni, és félek önmagam lenni. Tudom nem kéne hogy így legyen, de nélküled nem vagyok egész...

Néha álmodozon arról, hogy titokban eljösz hozzám és meglepsz, de túl szép álom lenne.

Néha úgy gondolom, hogy te is arra vársz hogy írjak, és hogy te sem mersz írni. De nyugodtan írhatsz, én nem vagyok rád mérges, képtelen lennék rád haragudni, mindenért magamat hibáztatom, hogy miattam romlott el ez az egész.
Néha arra is gondolok, hogy akarod ezt velem, csak nem mered, mert túl sok sérelem ért, de én meg akarlak menteni, és tudom hogy sikerülne. Tudom hogy azt hiszed hogy a vallásom útban van, de nem már nem tud befolyásolni az, hogy miben hiszek, mert a szívem erősebb. Még régen volt egy gát, ami nem engedett, és ezért nem mondtam el, de azon a héten amikor erről beszéltünk, bennem leomlott az a gát és már nem tud megakadályozni semmiben, mert már azt teszek amit szeretnék, és jól érzem magam. De nélküled más, nélküled üres vagyok, mintha kivettek volna egy darabot a lelkemből. Furcsa, mert ez mielőtt jóban lettünk volna is így volt, úgyhogy Te vagy a hiányzó darab belőlem!

2020.07.17