hirtelen eső [taeten]

3.

/visszaemlékezés/

-Kisfiam! - szólt kedvesen anyukám a konyhából. Pirított tészta illata töltötte be a levegőt. - De jó, hogy máris hazaértél! Nagyszerű híreim vannak! - mondta széles mosollyal az arcán. Mindig kedvesen köszönt, de azért ez mégis más volt, mint általában.
- Szia, anya! - öleltem át szorosan - Mennyei az illata, mint mindig!
- Köszönöm édesem! De előbb még el kell mesélnem valamit! Drágám, gyere gyorsan! - szólt apukámnak, aki lelkesen szaladt hozzánk, így már ketten vigyorogtak rám, már-már ijesztően.
- Mit szeretnétek mondani? Nagyon vidámak vagytok, szóval én is tudni szeretném! - mondtam izgatottan. Majd egymásra néztek.
- Mond el drágám a jó hírt! – szólt apukámnak.
- Képzeld el, megkaptam a legutóbbi állást, amire jelentkeztem! Sokkal magasabb pozícióban fogok dolgozni, mint korábban!
- Dehát ez szuper! Nagyon büszke vagyok rád!
- Én is! - szólt anyukám, majd egy puszit nyomott az apám arcára.
- És igazából van még mit mondanom. - folytatta apám izgatottan - Koreába költözünk!
- Igen, igen - helyeselt anyám, majd felém fordult – Mit szólsz?
- Te-tessék? - kérdeztem vissza meghökkenve.
- Igen, így van, hát nem csodálatos? - kérdezte apám a vállamat fogva, majd átölelt.
- De, de.. igen - mondtam halkan.
Apám nagyon erősen szorított, alig tudtam válaszolni. Örültem, hogy ők mennyire boldogok... De én inkább megrémültem. Teljesen elveszettnek éreztem magam. Mit fog kezdeni egy 17 éves thai fiú egy idegen országban nyelvtudás nélkül? Hogyan lesznek barátaim? Miért kell itt hagynom azt a helyet, ahol felnőttem?
-Chitty! Ahelyett hogy csak bambulsz, kérlek segíts megteríteni! - anyukám sikeresen kizökkentett a hirtelen pánikba esésemből.
A szüleim nagyokat nevetve beszélgettek vacsora közben, tervezték, hogy milyen is lesz az életünk. Beszéltek a házunkról, arról, hogy milyen iskolába fogok járni. Igazán lelkesek voltak, ellentétben velem. Ennél a hírnél már csak egy megrázóbb dolog volt, az, hogy már két hét múlva indulunk is. Két hét, komolyan? Az mégis mire elég? Elbúcsúzni a barátaimtól... NEM! Ennél sokkal több időre lenne szükségem. Amint ezen gondolkodtam, észrevettem, hogy édesanyám furcsán néz rám. Majd azon kaptam magam, hogy szinte hozzá sem nyúltam a vacsorámhoz. Pedig a kedvencemet készítette!
- Kicsim, valami baj van? - kérdezte aggódva.
- Hát... - néztem rá ártatlanul. Olyan gondoskodóan nézett rám, nem akartam neki csalódást okozni. - Csak egy kicsit meglepődtem, olyan hirtelen jött ez az egész.
- Ohh édesem, ne aggódj! Együtt ezen is túl jutunk, nagyon boldog életünk lesz ott is! - simította meg arcom, és egy puszit nyomott a homlokomra, mintha ezzel minden megoldódott volna.
- Tényleg örülök apa, hogy jobb munkát kaptál! De miért pont Korea? És miért most? - kérdeztem zaklatottan, majd felálltam, és a szobámba rohantam. Még utánam szóltak halkan, de hiába.
A következő napokban annyi időt töltöttem a barátaimmal, amennyit csak tudtam. Tisztességesen szerettem volna elbúcsúzni tőlük, annyi év után. Minden délután találkoztunk, sőt még csomagolni is segítettek. A költözésünk előtti napon egy búcsú bulit is szerveztek nekem. Együtt lesétáltunk a tengerpartra, ami csak pár percre volt. Mindent előkészítettünk a már-már szokássá vált piknikünkhöz, de ez mégis más volt, hiszen egy jó ideig nem látjuk egymást. Ez a tény hatalmas súlyt helyezett a szívemre, de nem engedhettem meg magamnak, hogy elrontsa a hangulatomat. Élvezni akartam az utólsó együtt töltött esténket, és minden percét meg akartam őrizni. Már esteledett, így tábortüzet gyújtottunk, és tovább folytattuk a beszélgetést a már-már kultikussá vált karácsonyi mintás paplanon, ami minden piknikünkre elkísért minket. Olyan sok szép emléket idéz. Aznap este megígértem nekik, hogy bármi is történik erős leszek, és még visszatérek hozzájuk.
Másnap korán indult a repülő, a buli miatt egy percet sem aludtam. A felszállás borzalmas volt, úgy koccantak össze a repülőgép fémlemezei, mint ami szét akart volna esni. Irtóztam a repüléstől, a másnaposságom pedig kész rémálommá tette az utazást. Ilyen rosszul még életemben nem éreztem magam, furcsa, de alig vártam, hogy végre odaérjünk. Ettől csak az mentett meg, hogy a fáradság miatt lebukott a fejem, és mélyen elaludtam. A repülés poklából hirtelen a mennyországba kerültem, de nem egy átlagos, világos fényben pompázóba, hanem egy sejtelmes, és nagyon nyugodt helyre. A távolban egy sötét sziluettet véltem felfedezni, ami vékony és karcsú volt. Az alak nem volt tisztán kivehető, de éreztem, hogy hatalmas szeretetet sugároz felém, és csak rám vár. De vajon hol keressem?
- Chittaphon! - szólított anyukám kedvesen - Ébredj! Megérkeztünk!
- Oh, bocsánat - dörzsöltem meg a szemeim - Máris itt vagyunk? Hiszen csak egy pillanatra hunytam le a szemem - mosolyogtam meglepetten.
Leszálltunk a repülőről, a reptéren hatalmas nyüzsgés fogadott minket, mintha egy zsúfolt méhkaptárba csöppentünk volna. Miért is csodálkoznék, hiszen ez Szöul. Miután átvettük a csomagjainkat beszálltunk az első taxiba, és indultunk is az új otthonunk felé. A macskaköves úton egy hatalmas emeletes ház előtt álltunk meg. A lakásunk az első emeleten volt, amihez egy kisebb földszinti üzlethelyiség is tartozott. Az épület tátongott az ürességtől, de már így is megmozgatta a fantáziámat. Elképzeltem azt a napot, amikor ennek a helyén már egy pékség lesz, ahol anyukám szeretettel szolgálja ki a betérőket, úgy ahogy azt Thaiföldön is tette saját kis üzletében.

/visszaemlékezés vége/

- Ten! - eszméltem fel Taeyong bársonyos hangjára - Minden rendben? - mosolygott rám aggódó szemekkel.
- Ohh hát - azt se tudtam, hogy hol vagyok - csak elkalandoztam, előtörtek az emlékek - te jó ég, komolyan végig bámult, amíg én a világ másik végén jártam? - Sajnálom - mondtam halkan.
- Jajj, rá se ránts! - mondta együttérzően, és átkarolva magához húzott - Viszont lassan lefeküdhetnénk, mert elég későre jár - suttogta a fülembe, pedig senki sem volt ott rajtunk kívül.
- Igazad van, tényleg elszállt az idő. Menj csak nyugodtan a szobámba, és feküdj le. Én még gyorsan elmosogatom a poharainkat.
- Azt azért még megvárom - mosolygott az arcomba.
Miközben mosogattam Taeyong telefonja hangosan csörögni kezdett a konyhapulton. Nem szokásom, de odapillantottam, hogy megnézzem ki keresheti ilyen későn. A kéken villogó karakterek mélyen belém martak. JUNG JAEHYUN. Teljesen ledöbbentem. Taeyong gyorsan felvette a telefont, és a szomszéd szobába rohant. Mellkasom összeszorult, tüdőm helyén egy tátongó lyukat éreztem. A rettenetes légszomjam átváltott vad zihálásba, hirtelen levegő után kezdtem kapkodni. Minden pillanatot felidézett ez az egyetlen egy név. Az ittas őrült, a sebes Porsche, a vidám szüleim, én, a csattanás, az élettelen testek, a tehetetlenségem, a szirénák. Ahhoz, hogy elkergessem a múlt ijesztő képeit a csap alá dugtam a fejem. Addig, ameddig minden rossz gondolat el nem tűnt. Kihajoltam a hideg sugár alól, és ahogy felnéztem, Taeyong állt előttem. Ennél rosszabb nem is lehetett volna. Sápadtan néztem rá duzzadt vörös szemekkel, remegő lila ajkakkal, zihálva. Látszott rajtam, és rajta is, hogy valami nincs rendben. Az arca rezzenései alapján mondani akart valamit, már majdnem egy hangot is kipréselt a torkából, de ahelyett, hogy megszólalt volna, elszaladt a fürdőszoba irányába. Már vissza is tért kezében egy törölközővel. Kihajtotta, és gondosan rám tekerte, majd finoman megfogta az államat, és a föld helyett már az ő szemeit kémleltem. Ahelyett, hogy bármit is mondott volna, szorosan magához húzott, és én a vállára hajtottam a fejem. Nem akartam, hogy ilyen állapotban lásson, de nem tudtam kordában tartani a hirtelen előtörő emlékeket. Először egy, majd több, és végül sokezer könnycsepp gördült le az arcomon. Ő pedig végig támogatóan ölelt, nem kérdezve semmit. Tudta, hogy most rá, az ölelésére, és arra van szükségem, hogy a vállán nyugalomra leljek. Miután kezdtem magamhoz térni, megemeltem a fejemet.
- Elnézést - súgtam a fülébe - mostmár tényleg aludjunk - amit a torkomban lévő gombóc miatt nehezemre esett kimondani.
- Jól van - simította végig a hátam, majd az ágyhoz vezetett. Egymás mellett feküdtünk, kellő távolságot tartva.
- Aludj jól! - szólt Taeyong - Itt vagyok és leszek melletted, megvédelek minden rossz álomtól! - nem is tudja mennyit jelentenek számomra ezek a szavak  - És ha ölelésre vágysz, csak nyugodtan!
- Köszönöm Taeyong, és azt is, hogy még itt vagy, és nem ijesztettelek el a viselkedésemmel - becsuktam a szemem, és karjai közé húzódtam, amiket gondoskodóan összezárt körülöttem. Rég éreztem magam ekkora biztonságban.
- Ugyan, nem vagy ijesztő, és én segíteni fogok rajtad, úgy ahogy azt te is tetted.

Annak, aki eddig elolvasta, gratulálok a türelméhez.
Mindenki vigyázzon magára!!!