Valaki, akit szerettél || Larry Stylinson

szilveszter éjjel

Csak akkor jön rá az ember, hogy újabb tizenkét hónap elszaladt az életéből, amikor az év utolsó napjának utolsó óráiban eszébe jut, hogy hanyadika is van - jobb esetben. Rosszabb esetben ezen a napon egy ezer éve nem látott haver házibulijában issza le magát a sárga földig, esetleg egy lepukkant szórakozóhelyen vagy az utcán ünnepel, papírdudák, whiskey és pár barát társaságában.

Örülök, hogy idén nem a második csoportba tartozom, mert őszintén; egy időre bőven elég volt a mértéktelen alkoholfogyasztásból és az utána jelentkező másnaposságból - ami néha annyira fejbevágott, hogy aznap általában ki sem tudtam kelni az ágyból, és a víz, a fájdalomcsillapító, meg a napszemüvegem tartott életben. Talán drámaian hangzik, de próbálj csak meg akármit is csinálni, miközben úgy érzed, hogy satuba fogták a fejed, és nem mellesleg a torkod is pokolian fáj, mert előző este folyton túl kellett kiabálnod a dobhártyaszaggató hangerejű zenét. Nem megy, ugye? Nekem sem szokott.

Sajnos túl sokszor tapasztaltam már ezt az érzést, és igaz, nem vagyok büszke rá, de legalább az a sok átszenvedett nap megtanította nekem, hogy az alkohol semmire nem megoldás - legalább is nem hosszútávú megoldás. Pár órára gondtalannak érzed magad, és minden zavaró tényező lényegtelenül apróra zsugorodik, de valahol legbelül talán mégis tudod, hogy miért ittad le magad ennyire. Én biztosan tudtam. Csak szerettem volna elterelni a figyelmemet a folytonosan egymással ordítozó gondolataimról, de az lett a vége, hogy majdnem elvonóra küldtek. Ez lassan másfél éve történt, azóta pedig nagy nehezen - a családom támogatásával - sikerült leszoknom a napi szintű ivásról, sőt, már hónapok óta teljesen tiszta vagyok. Nem engedem, hogy a szilveszter vagy az újév belerondítson ebbe.

– Már csak pár óra választ el minket attól, hogy átlépjünk 2019-be... – hallom meg fél füllel a televíziót, miközben éppen a mosogatást és törölgetést befejezve az utolsó tiszta tányért helyezem vissza a szekrénybe. Vicces, hogy mások ilyenkor már rég otthon sincsenek, én meg a maradék házimunkáimat végezve dúdolgatom azt a dalt, amit a minap sikerült befejezni. Igaz, Niall elhívott egy zártkörű bulira, és még azt is mondta, hogy nem lenne muszáj ott innom, ha nem akarok, de lemondtam. Kedvem és energiám sincsen végigtáncolni az éjszakát, hogy aztán másnap reggel a fejem helyett a lábaim fájjanak. Ráadásul biztos, hogy Eleanort is vinnem kellene magammal, ahhoz meg végképp nincsen idegzetem.

A nappaliba sétálva megakad a szemem azon a barna könyvecskén, amit pár nappal ezelőtt a tévé melletti polcra raktam, gondolván, hogy majd megnézem van-e benne név vagy telefonszám, és visszajuttatom a tulajdonosához. Azóta sem sikerült belelapoznom, mert mindig közbejött valami, de mostmár egyre jobban furdall a kíváncsiság, hogy mégis ki a fene képes elhagyni egy naplót december végén a parkban. Valahonnan nagyon ismerős nekem ez a kis könyv, de sehogy sem jut eszembe, hogy hol láthattam már ezelőtt.

Végül vállrántva lépkedek a polc mellé, és kicsit hezitálva ugyan, de a kezembe veszem a naplót. Kutakodok az emlékeim között, de semmi. Fogalmam sincs miért érzem azt, hogy ezt a könyvet láttam már valahol. Tudom, hogy illetlenség beleolvasni, hiszen könnyen meglehet, hogy valaki féltve őrzött titkait rejti, de győzött a kíváncsiságom.

A naplóval a kezemben, sóhajtva dobom le magam a kanapéra, gondolván, hogy úgy sincs más programom ma estére, ráadásul talán azt is megtudom, hogy kié a talált tárgy. Lassan végighúzom az ujjaimat a rajzolt mintákon - a három csillagon, majd a rózsába szúrt tőrön is. Szinte bele vannak vésve a bőrbe, ami a kis könyvet borítja. Kioldom a laza csatot, ami eddig zárva tartotta a naplót, majd egyszerűen kinyitom az első oldalon. Amint megpillantom az első pár odafirkantott sort, egyszerre kerekednek el a szemeim és kapom a szám elé a kezemet. Nem lehet igaz.

"Napló tulajdonosa: Harry Edward Styles
Kezdés: 2009. február 1.
Befejezés: – "

Nem is tudom, mit érzek. Őrülten dobog a szívem és lassan egy hatalmas gombóc keletkezik a torkomban. Örülnöm kéne? Vagy féljek, mert fogalmam sincs, hogy miket találok majd benne? Elolvassam egyáltalán? Nem kéne, de...

"Ma van a tizenötödik születésnapom, és ezt a kis könyvet anyától kaptam ajándékba. Azt mondta, hogy azt írhatok bele amit szeretnék, és még egy zöld tollat is adott hozzá, mondván, hogy az szerinte ugyanolyan színű, mint a szemeim.

Amióta az eszemet tudom, szeretnék naplót vezetni, de sosem jutottam el odáig, hogy el is kezdjem. Igazából azt sem nagyon tudom, hogy hogyan is kell ezt csinálni. Csak leírom a dolgokat, amik történnek velem, meg amiket érzek, ugye? Mert ha igen, akkor muszáj vagyok elújságolni, hogy mennyire hihetetlenül szeretem anyát és Gemmát. Összefogtak, csak azért, hogy a születésnapomra meg tudjanak venni nekem egy koncertjegyet. Kívánhatnék tőlük jobb családot? Imádom őket!

Egyébként anya szerint jelentkeznem kéne egy tehetségkutató műsorba, mert nagyon jó hangom van. Szerintem nincsen, de csak azért is jelentkezni fogok az X-Faktorba, hogy büszkévé tegyem őt.

Ha már az éneklésnél tartunk: benne vagyok egy bandában három iskolatársammal (Nick, Haydn, Will és én), és a nevünk White Eskimo. Miután összeállt a banda, jobban megismertem Nicket, és azt hittem, hogy valami baj van velem, amikor rájöttem, hogy ő tetszik nekem. Anya megnyugtatott, és azt mondta, hogy ez normális. Azt is mondta, hogy mindegy kit szeretek, ő akkor is ugyanúgy szeretni fog engem, mert a fia vagyok, és neki az a legfontosabb, hogy boldog legyek. Gemma is ezt gondolja. Nem lehetek elég hálás nekik!

Elég összeszedetlen lett ez most, de majd idővel belejövök a naplóírásba :)

U.i.,  jegyzet magamnak: hét nap múlva The Script koncert!"

Istenem... Miért lábadt könnybe a szemem?

— — — — — — — — — — — — — — — —

2020. 08. 26.