Valaki, akit szerettél || Larry Stylinson

szimpátia első látásra

Tudom, hogy nem szép dolog más személyes naplójában - ezáltal az érzéseiben és gondolataiban is - turkálni, de jelen pillanatban a kíváncsiságom mégis jóval erősebben késztet a lapozásra, mint a lelkiismeretem a könyvecske bezárására, így újból egy dátum nélküli oldal tárul a szemeim elé. Illetve, a lap jobb felső sarkában, ahol a dátumnak kijelölt hely található, egy piros tintával rajzolt szív vonzza magára a tekintetemet. Pár másodpercig nézegetem az apró szimbólumot, majd miután végigsimítom rajta az ujjam, olvasni kezdem a vonalak közé firkantott mondatokat.

"Őszintén szólva, véletlenül annyira elhanyagoltam ezt a naplót, hogy az a két bejegyzés magányosan csücsült benne egészen mostanáig, azaz 2010 őszéig. Sok minden történt ezalatt az idő alatt, néha azt sem tudtam, hogy hova kapjam a fejem.

Nem gondoltam volna, hogy egy The Script koncerten történő random találkozásból kialakulhat egyfajta barátság egy olyan emberrel, akibe a szó szoros értelmében egy nyílvános vécében botlottam bele. Igen! Louisval azóta is szinte minden nap beszélünk, pedig eltelt már több mint egy év. Sokszor van olyan, hogy egész nap szinte el sem mozdulok a telefon mellől, hátha megcsörren és Louis hív. Órák hosszat tudunk beszélgetni konkrétan még a semmiről is, szóval ha éppen ő van a vonalban, sosem unatkozok. Akármilyen rossz kedvem vagy napom legyen, Louis mindig képes arra, hogy megnevettessen, és feldobja a hangulatomat. Még anyának is szimpatikus, bár ő a koncert napján nem találkozott vele. Azóta én sem láttam Louist (mivel ő Doncasterben lakik, én meg Holmes Chapelben), csak a vékony, rekedtes hangját hallgatom szinte minden nap, de már ez is automatikusan mosolygásra késztet, a pulzusomat pedig mindig szokatlanul magasra növeli."

Furcsa, hogy most az ő szemszögéből láthatom át azokat a dolgokat, amiknek a legapróbb részleteire akkor sem emlékszem, ha nagyon akarom. Így - bár a saját könnyeimben úszva, de - újra végigkövethetem azt az utat, ami egyenesen Harryhez és a zeneiparhoz vezetett. Ami mindegy, hogy hányszor és milyen erősen dobott a padlóra, kérdés nélkül bármennyiszer újra végigcsinálnám. Harryért, semmi másért.

"Még csak pár hónapja beszélgettünk, amikor elmeséltem Louisnak, hogy anya szerint jól éneklek és meg kéne mutatnom magam egy műsorban. Izgatottan közölte, hogy vele is ugyanez a helyzet, és elhatározta, hogy ő ténylegesen jelentkezni fog az X Faktorba. Engem is próbált bátorítani, és addig-addig nyúzott, amíg én is jelentkeztem. Soha nem voltam még semmilyen tehetségkutató műsorban, és az igazat megvallva nem is akartam menni, de anyáért és Louisért mindent."

Harry talán nem gondolta, de nekem már akkor is sokkal kevesebb önbizalmam volt, mint neki. Nem csak azért, mert a 2009-es próbálkozásom az X Faktorban enyhén szólva nem ment jól, hanem azért is, mert a gimis éveim alatt végig úgy éreztem, hogy nálam mindenki jobb volt valamiben. Nem tartottam magam tehetségesnek, jóképűnek meg pláne nem, és nem értettem, hogy miért mondta mindenki folyton az ellenkezőjét. Aztán amikor Harryvel rendszeresen kezdtünk beszélgetni a The Script koncert után, egymást biztattuk, és amellett érveltünk, hogy a másiknak miért kellene jelentkeznie az X Faktorba, így végül két különböző időpontban, de mindketten megtettük.

"Hogy őszinte legyek, álmomban sem gondoltam volna, hogy két igennel továbbjutok. Majd' kiugrottam a bőrömből! Igaz, Louis Walsh nemet mondott, de abban a pillanatban ez érdekelt a legkevésbé. Abszolút megérte a sok gyakorlás! Anya, Gemma és Louis is nagyon büszkék voltak rám, nekem pedig ennél nem is kellett több. Louis azt mondta, hogy ha esetleg majd mindketten bejutunk a mentorházba és ott találkozunk, akkor kérni fog tőlem egy közös képet kettőnkről, mert 'tudja, hogy egy nap híres leszek'. Amikor ezt közölte, én csak nevetve helyeseltem, de amikor mondta, hogy komolyan gondolja, akkor kész lettem volna ott helyben elolvadni. Milyen édes már!"

Édes. Olyan sokszor hallottam már Harry szájából, mégis akárhányszor végigfuttatom a szememet ezen, annál szélesebb mosoly terül el az arcomon. Nem tudom miért, de egyszerűen az ő hangjával minden egyes mondat olyan más. Minden leírt szó sokkal szebb és jelentősebb, ha azt Harry gyönyörű, mély hangjával olvasom el.

"A boldogságom csak fokozódott, amikor július 23-án, este nyolc óra huszonkét perckor kijelentették, hogy egy bandába kerülök négy másik sráccal, köztük Louisval is. Egyetlen gond van ezzel. Választanom kell. Marad a viszonylag nyugis White Eskimo, vagy átlépek egy másik bandába, amit egy nap akár majd az egész ország ismerni fog."

Ország? Inkább világ, édesem. Világ.

"Annyira gyorsan történt minden aznap este, hogy azokban a pillanatokban szinte fel sem tudtam fogni a körülöttem történő dolgokat. Az események nagy részével ellentétben azt hajszálpontosan vissza tudom játszani a fejemben, amikor kimondták, hogy attól a perctől kezdve mi öten egy banda vagyunk. Azonnal Louis felé fordultam, ő pedig a világ legnagyobb mosolyával az arcán ugrott fel az ölembe. Az arcát a nyakamba fúrta, és olyan erősen ölelt át, mintha az élete múlt volna rajta. Nem érdekelte, hogy őrjöngő emberek százai ültek velünk szemben a nézőtéren, ahogy az sem, hogy ki mit gondolt rólunk abban a pillanatban. Csak kapaszkodott belém, én pedig semmi pénzért nem engedtem volna el."

Magam sem tudom pontosan, miért szaladtam akkor Harry felé, aztán ugrottam az ölébe, de nagy szerencsém, hogy vette lapot és elkapott, különben mindketten a színpad fekete padlójára zuhantunk volna. Talán pillanatnyi felindulás volt, mert annyira nem akartam elhinni, hogy pont én, Louis Tomlinson, bekerültem egy bandába. Olyan szürreálisnak tűnt az egész, mintha nem is a valóságban lettem volna, hanem egy olyan világban, ahol a legnagyobb álmaim kivétel nélkül valóra válnak. Mondjuk tizennyolc éves fejjel még nem gondoltam bele abba, hogy minden jónak ára van, amit így vagy úgy, de egyszer mindenképpen meg kell fizetnünk.

"Ez kereken egy hete történt, azóta pedig volt egy kevés időm megismerni a többi bandatagot is. Niall állandóan eszik és viccesen nevet, Liammel egész jól el lehet beszélgetni, Zayn még egy kicsit zárkózott, Louis pedig ugyanolyan, mint az elmúlt hónapokban. Kedves, megértő és vicces, a nevetése meg állandóan cseng a fülemben. Olyan ragadós. Négyőjük közül nekem határozottan Louis a legszimpatikusabb. A néha kócos haja, a fekete keretes szemüvege és a szürke sapkája már a koncert mosdójában felkeltette a figyelmemet, de mivel mostanában több időt töltünk együtt (személyesen is), azt hiszem, kedvelem őt.

Most eldöntöttem, hogy ezt a naplót nem magamnak fogom írni. Pontosabban, nem csak magamnak. Neked fogom írni, Louis.

Lehet, hogy sosem fogod ezeket a sorokat olvasni, de ha mégis, akkor szeretném közben azt a mosolyt látni az arcodon, amit csak akkor mutatsz meg, ha én okoztam azt."

— — — — — — — — — — — — — — — —

2020. 09. 20.