Hellbreaker - Hazbin Hotel

Chapter Two - Glance

Mire Charlie odaért, Angel mindkét szeme tikkelt. Sosem volt korábban ilyen ideges, ebből adódóan a lány sem értette, hogy mi ez a hirtelen felhajtás. Végül betudták szimpla rossz napnak, mintha Angel nem az állandó, idegesítő vigyoráról lenne híres. Meg egyéb más dolgokról, amiket évek óta nem hozott fel már senki. Igyekezte elfelejteni mindazt, amivel a Földön és a Pokolban is megismerték a nevét.

– Áhh, Charlotte királynő – szólította meg őt egy dörmögő hangú, tejszínű halántékú férfi –, már azt hittem, hogy nem jelenik meg.

– Dehogynem, vezérezredes úr. Sosem késnék önszántamból, az nem volna rangomhoz méltó. Mellesleg igazán örülök, hogy itt találkozunk. Amit Piktogram városért tett...

– Pentagram! – köhécselt Vaggie észrevétlenül, aki épp hogy elcsípte a beszélgetést. – Hozok egy kávét...

– ...Pentagram városért! Pentagramért. Elnézést. Valóban tiszteletre méltó.

– Jólesik számomra az elismerése, királynő – hajlongott a férfi, bár az arcáról könnyen leolvasható volt a színtiszta megvetés.

A rangosabb előkelők jó régóta figyelik Charlie minden léptét, hiszen szerintük még nem volt alkalmas arra, hogy a trónra léphessen. Mintha lett volna bármi választásuk, ha egyszer nincs több örököse Lucifernek. De persze majd biztos feltűnik egy rég elfeledett rokon, ki tudja honnan, talán a Mennyből, hogy átvegye az irányítást, összekapcsolja a két területet és örök békét hozzon. Na persze. Ez nem egy kisregény, amit egy hiszékeny, tizenéves lány írt. Ez a kőkemény valóság, ahol a farkastörvények mellett a démonok uralkodnak.

– Elnézést, hogy zavarom önt, hercegnő, de egy ideje várjuk a tósztot – szólt türelmetlenül az egyik előkelő vendég.

Charlie enyhén szólva magára vette a hercegnő jelzőt, hiszen ha nem tűnt volna fel valakinek, vagy úgy bárkinek, egy istenverte korona van a fején! De természetesen nem tudta ki szólt hozzá ilyen tiszteletlenül, és alapszabály, hogy ha valakit nem ismerünk, akkor nem szólunk neki vissza. Ki tudja. Lehet, hogy egy nap ő segít ki a legnagyobb bajból.

– Köszönöm, hogy emlékeztet – mosolygott erőltetetten, megvillantva fogsorát.

Miután lezajlott az egész vacsoraparti, a vendégek szépen hazasereglettek.  Charlotte alig várta ezt a pillanatot, ugyanis olyan tombolhatnék dúlt benne, melyet legszívesebben azonnal levezetett volna. Korábban könnyűszerrel visszaszólt, ha valaki számára nem tetszően szólt hozzá, mivel kislányként mindenki elnézte neki. Most azonban ő uralkodott. Ha nem mutat pedáns magatartást, senki nem fogja komolyan venni.

– Esküszöm, azt hittem, hogy ott helyben letépem a fejem! Sőt, az övét! Mindenkiét! – őrjöngött magából kikelve legjobb barátnőjének.

A folyosón sétáltak, bár Charlie inkább száguldott, Vaggie alig tudta utolérni őt. Ahogy lopta a métereket a szobája felé, egyre csak dobálta le magáról a ruhadarabjait. Hajából egy erélyes mozdulattal kitépte díszcsattját, abroncsát szinte elszakítva kibontotta majd kilépett belőle, majd mikor már kezdett volna megszabadulni halvány sárga ruhájától, Vaggie megállította.

– Nézd, én tudom, hogy mennyire feldühített, de kérlek, ne a ruhádon vezesd le. Egyrészt mert...anyukádé. Másrészt pedig egész életedben lesz valaki, aki nem hisz majd benned. De te vagy a királynő, aki nem engedheti meg magának, hogy egy egyszerű szó ennyire felbosszantsa. Vagy talán azt akarod, hogy a démonok azt gondolják, hogy apukádnak igaza volt veled kapcsolatban?

– Vaggie...

Charlie közelebb húzódott a legközelebbi falhoz, majd lecsúszott a padlóra. Barátnője követte őt, megértően rámosolygott és megölelte.