Just The Way You Are - George Russell ✅

One

Ausztrália

Sietősen lépkedtem épp telefonáló apukám mellett, miközben a bőröndömmel küszködtem, mely a kavicsos talajon többször is kibicsaklott egyensúlyából. A gépünk landolása után még egy órás autóút vezetett a belvárosba, s eközben szinte le sem tudtam venni szemeim a tájról. Magas, üvegfalú épületek, némelyik szinte az égbe nyúlik, némelyik szélesebben húzódik el a talajon, és oldalán különleges festések találhatóak. Absztrakt egy város, mondhatom.

De hogy miért is vagyok itt? Bármennyire meglepő, életem első, de közel sem utolsó Forma 1 - es versenyhétvégéjét fogom végigkövetni testközelből. Mivel a gimi után semmi elképzelésem sem volt arról, hogy mivel szeretnék foglalkozni, mit szeretnék tovább tanulni, ezért kelletlenül, de beleegyeztem apa ajánlatába, így talán már azt mondhatom, hogy én is tagja lettem a száguldó cirkusz hatalmas családjának, bár őszintén, sok kétségem van ezzel kapcsolatban. Először is, szeretett középiskolás barátnőimet magam mögött hagytam, akik viszont mind mind bejutottak az általuk kiválasztott egyetemekre, ezért míg ők közösen fogják élvezni egyetemista éveiket, én a világot fogom bejárni, hátha szerzek valami ihletet ahhoz, hogy mit kezdjek az életemmel. Másodszor, nagyon is félek attól, hogy nem fogok barátokra lelni, hiszen szinte senkit sem ismerek, emellett pedig kissé zárkózott is vagyok, nem szoktam nyitni emberek felé, talán ezért is tartok ennyire ettől, és valljuk be, egy egész évet elég nehéz lenne kibírni egyedül, tekintve, hogy apa legtöbbször a munkájával van elfoglalva, nem sok időt szán rám.
Nem haragszom rá ezért, látom hogy mennyire szereti amit csinál, és legfőképp hálás is vagyok neki, hiszen már egészen kisgyerekkoromtól kezdve megteremtette nekünk a jó életet. Ez nem abban merült ki, hogy hatalmas luxusházunk volt sportkocsikkal, lovakkal és inasokkal, szimplán csak egy teljesen normális, nyugodt gyermekkorom lehetett a  tipikusan brit családi apartmanunkban, megspékelve pár  külföldi nyaralással, vakációval. Igaz, apa felajánlotta nekem azt is, hogy magániskolába járhassak, de ezt elutasítottam, nem szerettem volna különc, gazdag gyerek lenni, átlagos életet szerettem volna élni. Nagyjából sikerült is, egészen idáig, bár ekkor még, a hotel felé sétálva még csak nem is sejtettem, hogy mire vállalkozok.

- Azta - kerekedtek ki szemeim, amikor átléptem a hatalmas hotelszoba küszöbét, bőröndömet még mindíg magam után cipelve. A helyiség közepén egy hatalmas, pihe puhának tűnő franciaágy kapott helyet, mellette két éjjeliszekrény, vele szemben pedig egy hatalmas tükör és egy asztal volt.
Miután az erkély kilátását is felfedeztem, mely pont a pályára nézett, a tükör elé álltam, s gyorsan végigvezettem tekintetem magamon.
Nem tartom magam szép lánynak, talán a "semmi extra" megnevezést tudhatom magaménak a hátam közepéig érő sötétbarna, szinte fekete hajammal, hosszú lábaimmal és kissé barnás bőrömmel. Anyukámra hasonlítok leginkább, az ő olasz génjei az én testemben is jócskán helyet kaptak, apától csak kissé vastagabb szám, és smaragd szemeim örökölhettem. Külsőmet a gimnázium alatt egyenesen gyűlöltem, egyrészt, mert egyáltalán nem volt sikerem szerelem téren, és ezért a kinézetemet hibáztattam, másrészt, akár csak pár bántó szó ért, én azt mindíg erősen magamra vettem. Bár még egyáltalán nem javult meg önbizalmam, legalább mostmár undorodó arc helyett mosollyal tudok végigpillantani magamon.

Telefonom éles zaja zökkentett ki gondolataimból, majd mosolyogva húztam balra a kis zöld ikont, miután elolvastam a képernyőn szereplő nevet,
Anya
- Szia kicsim, rendben odaértetek? - hallottam meg vidám, ám kissé aggódó olasz akcentusát, melyhez az évek során már teljesen hozzászoktam.
- Igen anya, nemrég értünk a hotelbe. Az út eléggé hosszú volt de az idő nagy részét átaludtam - vontam meg vállaim bár tudtam, hogy ő úgysem látja ezt.
Egy kiadós beszélgetést követően mikor letettem a telefont, kicsit felfrissítettem magam egy zuhannyal, felöltöztem, majd gyorsan megkerestem apa szobáját, aki megkért, hogy miután elkészültem, menjek át hozzá.
- Mit fogunk csinálni? - kérdeztem, miközben beléptem az ajtón egy pont ugyanolyan szobába, mint ami az enyém volt.
- Fél óra múlva lesz egy évnyitó csapatvacsora - nézett órájára - és örülnék, ha te is jönnél. Be szeretném mutatni neked Carlost, Landot és a többieket is.
- Rendben - bólintottam, kissé elgondolkozva. A két fiúról már sokat hallottam apa jóvoltából, szép reményeket fűz hozzájuk és szerinte én is meg fogom kedvelni őket. A többi pilótát nem nagyon ismerem, egy-két vezetéknevet hallottam már, de Lewis Hamiltonon, Max Verstappenen és Sebastian Vettelen kívül senkit nem ismernék meg arcról.

Gyorsan visszaszaladtam szobámba, hogy egyszerű farmerem és pólóm lecseréljem egy kissé elegánsabb szettre, mely végül egy bézs színű nadrág lett egy hasonló színű blézerrel, és egy fehér inggel. Kifinomult szerettem volna lenni, nem akartam rossz benyomást kelteni az új emberekre, apukám munkatársaira, ezért miután kivasaltam a hajam, feltettem egy kis pirosítót, szempillaspirált és szájfényt.

Apró gyomorgörccsel lépkedtem apa mellett az emberektől hangos étterem felé, miközben megegyszer megigazítottam hajam. Jó benyomást kell keltenem.
- Mr Brown - szólította meg apukámat egy szőke, alacsony nő, amint beléptünk a helyiségbe.
- Charlotte, de rég láttalak - felelte apa örömteli hanggal, majd rám vezetve tekintetét újra megszólalt - Ő itt a lányom, Elena, idén ő is velünk fog tartani.
- Jó napot - mosolyodtam el kissé zavartan nevem hallatán.
- Szia, tegezz nyugodtan - mondta kedvesen Charlotte, mire én bólintottam egyet.
- Carlos és Lando már itt vannak? - érdeklődött apukám azonnal hőn imádott pilótái után.
- Igen, amikor kijöttem akkor épp valamin nevettek - felelte a körülbelül harmincas éveiben járó nő, majd maga mögé pillantva megmutatta apának, hogy hol is vannak pontosan az említett személyek.
Apa maga mögött húzva engem azonnal elindult az asztal felé, ám szinte negyed órába telt, mire odaértünk, ugyanis minden szembe jövő embert üdvözölni kellett, s mindenki bemutatkozott nekem, de nem vagyok biztos benne hogy az összes nevet megjegyeztem.
- Carlos - kiáltott fel örömteli hangon apukám, amikor meglátta a feketés, kissé hosszabb hajú elegáns fiút. Teljesen spanyolos kinézete volt, nem is tagadhatná, s amikor megszólalt, már teljesen biztos lehettem származásáról, akcentusa miatt.
- Zak, de jó látni - pattant fel azonnal, majd apukám vállát megveregetve a mellette álló, kissé alacsonyabb göndör hajú fiúra pillantott, aki ugyanúgy üdvözölte főnökét, azaz apámat, és beszédéből teljesen kirajzolódott brit akcentusa. Honfitárs.
- Fiúk, szeretném bemutatni Elenat, a lányomat, remélem jól összebarátkoztok majd, mert ő is velünk fog tartani idén - mutatott rám apa, én pedig zavartan pillantottam bele mindkét fürkésző szempárba.
- Én Lando vagyok, örülök hogy megismerhettelek - szólalt meg először a brit, kedves mosollyal fordulva felém, melyet viszonoztam.
- Elena, úgyszintén.
- Carlos - biccentett felém a spanyol is, majd folytatta - ha van kedved, mesélj magadról - mutatott az asztaluk felé, mire én bólintva ültem le az egyik székre, kissé félénken, ám amikor beszélgetésbe elenyedtem a két pilótával, félelmem azonnal elillant, s atvette helyét a megnyugvás, kényelem és szórakozás jóleső érzése.

Sziasztok! :))
Úgy gondoltam hogy belevágok egy új történetbe, és hát íme, itt is lenne az első rész, remélem hogy tetszett nektek, és a véleményeket szívesen várom komentben. ☺️