Történetek a repülő folyó alatt

1. Csak a legendák élnek örökké

A csatatér halottjainak vörös leplét emeli magasba az Arcus folyó, amint megkezdi hosszú útját a szárazföld felett. Több ezer bolond azt se tudta igazán, hogy miért adta az életét, most pedig az ellenségeikkel kötik meg az utolsó vérszerződésüket. Orkok és pangolák, a két mindenekfelett álló csúcsfaj maradványai között nehéz átkászálódni, főleg ha más alantas emberek és törpök sikoltanak fel a túlvilágon, amint a kezükre taposunk.

- Szerinted a balladák vértavi csatának hívják majd ezt a mészárlást? – kérdezem Armist, a kardforgató mesteremet.

- Nem tudom, kölyök – valami biztosan eltereli a figyelmét, hogy nem kezdett bele azonnal a kioktatásomba.

- Hát egy biztos, vashiánya nem lesz senkinek se itt, se a kontinens túloldalán, mikor az Arcus a Shui-tóba torkollik a horizontról. Amúgy mindig is kíváncsi voltam miféle undorító dolog késztethette a folyót, hogy ne a földön folyjon, hanem az égbe emelkedjen – jegyzem meg gúnyosan. – Most, hogy az évszakkal megváltozott a folyásirány, mit gondolsz, lopjunk egy hajót és hagyjuk itt ez az istenverte hegyet, meg a hullaszagú tavat?

- Nem kéne ilyen tiszteletlennek lenned az elhunytakkal, pláne, ha te magad vagy az oka, hogy ma már az Őssárkány birodalmát bővítik.

Na, meg is érkezett a híres kioktatása, miközben egy gyönyörűen megmunkált, mágikus szablyát tép ki egy halott ember merev ujjai közül. Néhány suhintás után még előtúr egy kardhüvelyt hozzá és elégedett arccal akasztja a pengét az oldalára.

- Most mit nézel, kölyök? A vörös a kedvenc színem, és olyan ízlésesen oldották meg a kard keresztvasa felett ezzel a rubinttal, na meg ez az íves, de mégis széles gerincű penge, hát egyszerűen csodálatos! Kár lenne, ha kárba veszne! - Ilyen lelkes hullarablót is régen hallottam, de igazat kell adni neki, valóban gyönyörű fegyver.

A környező hegyek nyújtózkodó árnyékot vetnek a csatatérre. A törpök réges-rég kivájták már otthonukat a hegyben és környékén. Az emberekkel közösen pedig virágzó kereskedővárossá varázsolták a Vértavat, ahol az Arcus a felhők közül beletorkollik.

Nem volt egyszerű átjutni a Vértó túloldalára a tetemek miatt, de ott végre találtunk egy folyami kereskedőt, halászt, vagy legyen bárki is, aki csak arra várt, hogy az új évszak beköszöntével változzon a folyásirány, és minél hamarabb eltűnhessen erről az átkozott helyről. Egyáltalán mit keres itt, hogy élte túl a csatát? Azt hittem mindenki vagy meghalt, vagy a hegy gyomrába rejtőzött. Na mindegy, a lényeg, hogy egy nagyobbacska hajó ringatózik a tó vizén, ami tökéletesen megfelel a céljainknak. A széles hátsó rész az orr felé keskenyedik, hogy az áramlat bele tudjon kapaszkodni. Az Arcuson úgyse lehet árral szemben hajózni, legfeljebb elsüllyedni. A tó vízén átszűrődik a törpök által felszerelt mágikus ékkövek csillogása a farrésznél. Sokkal kényelmesebb ezekkel manőverezni a tavon, mint evezőkkel ezt meg kell hagyni.

Tudom, hogy ez a szakadt törp matróz szíve jóságából nem engedné, hogy a hajójára szálljunk, de ha egy csatatérről érkezik két alak, karddal az oldalukon, nem érdemes vitába szállni velük. Ellátmánya biztosan van elég, hiába vitatkozna, de azért egy-két ékkő, amit természetesen a hulláktól szedtünk jó hatással volt rá. Illetve az önzetlen felajánlásunk, hogy hű legénysége leszünk végképp meggyőzte, és már el is kezdtük felhúzni a horgonyt. A fedélzeten pedig csak a szokásos: ülések, rakomány és középen a most üresen tátongó tér. Kifejezetten furcsa, hogy nem táncol, vagy zsonglőrködik senki, de még csak a részegek se vitatkoznak az utolsó korty jogán.

- Úgy recseg ez a teknő, mintha menten szét akarna esni. Esküszöm, ha meghalunk biztos kinyúvasztalak! – dühöngök lihegve, de süket fülekre talál.

- Há' mien kínyes itt valki, ha nem tötszik lehet úzni is, eh. Pláne azokkal a hegyös füleiddel te fé'vér!

Valami ehhez hasonlót mondhatott, miközben teli szájjal, undorító tájszólással kioktatott engem. Nem mintha érdekelne, fogalma sincs mit szabadított magára, mikor felengedett a hajójára, de mire kiszállunk úgyis csatlakozik a vértaviakhoz... bár ezt még nem tudhatja. Bámulom a kezeimet a hajókorlátnak dőlve. A kezek, melyek lerántották az isteneket a felhők közül, és örökre az eszükbe véste, mi a hatalom. Mire mentek a pangolák az istenverte varázs erdejükkel, ahonnan az oly becses mágiájuk származik, vagy az orkok szüntelen hite az erőben és a nevetséges főzeteikben? A törpök és az emberek pedig egy percig is komolyan gondolták, hogy néhány mágikus fegyver kovácsolásával és gerillaharcokkal majd ők kerülnek ki győztesen az értelmetlen hatalmi harcokból? Nevetséges, a végén nem én, egy kirekesztett pangola-ember korcs végzett velük, hanem a saját önhittségük. Mindegyik csak hatalmat akart, amiből viszont sohasem elég. Még talán az elején jó szándék vezetné őket és változást akarnak, de ez is csak pillanatnyi állapot. A gyerekeiket, unokáikat már nem érdeklik holmi régi eszmék és célok. Híresek, hősök, istenek akarnak lenni, végül pedig ez lesz a végzetük. Mindenkinek megvannak a maguk héroszai, kiknek szobrot emelnek, amíg nem érkezik egy új hatalom, és le nem dönti azokat, hogy a saját példaképeiknek új műveket építsenek. Pedig csak az igazi legendák nem fakulnak ki a történelem szövetéből!

A hajó az Arcushoz érve könnyedén emelkedik, és a törp a kormánykerék közepén megérinti az ékkövet, mivel már nincs szükség mesterséges tolóerőre. A víz, mintha megunta volna nyugodt életét, az ég felé nyújtózkodik, új medret teremtve magának a felhők között. Fel a házak fölé, a környező hegyek csúcsain túl, míg nem úgy dönt, végre útnak indulhat a kontinens túlsó felére. Hiszen a gravitáció is csak a mágia könnyed játékszere, mely képes megcáfolni a valósnak tűnő világunkat. Mire észbe kapok már magasan a pangolák erdeje felett úszunk az árral, messze a Vértótól és a hulláitól. Talán ilyen érzés lehet sárkánynak lenni, látni minden milyen apró és mégis milyen nagy jelentőséggel bír.

- Armis mester – szólok oda tanáromnak, aki egy hordón ülve, megbabonázva nézi az új kardját és simogatja fekete szakállát.

- Kölyök, tudtad, hogy ezeket a mágikus fegyvereket nem kell élezni? Végre nem kell annyira óvatosan vívnom ellened, nehogy valami suta mozdulattal kicsorbítsd a pengém – beletúr hosszú, őszülő hajába.

- Aha, szuper, legalább végre méltó ellenfél leszel – jegyzem meg egy önelégült mosollyal. – Mond csak mester, mitől félsz? Látom, hogy remeg a kezedben a kard.

Befeszítek, hátha a szálkás izomzatom jobban mutat bármilyen érvnél. Meg amúgy is valahogyan ellensúlyozni kell Armis mester szépen gömbölyödő pocakjának látványát.

- Hát tőled biztos nem! Lehet, hogy a lányok szeretik a helyes kis pofikádat, a cseppnyi hegekkel, meg elájulnak néhány izom láttán, de majd akkor legyen nagy a szád, ha ez az idősödő, pocakos katona úgy ellátja a bajodat, hogy csak úgy nyekkensz! – szólt vissza élesen Armis mester, és kihívóan rám szegezi új fegyvert. – Talán ha le tudsz győzni még félni is fogok.

Lehet akár idősödő, akár pocakos, de élő ember még nem győzte le párbajban az elmúlt negyven valahány évében. Hiába vívok ellene a mágikus kardommal, egy rozsdás husánggal is legyőzne. Ettől függetlenül felveszem az alapállást, és szorosan, két kézzel megfogom keresztvastól a hegyéig hullámos, mélykék pengéjű kardom, ahogy azt a mester tanította. Bár erősen kétlem, de talán végre sikerül legyőznöm, hiszen ma hihetetlennek tűnő dolgokat vittem végbe. Saját érvelésemen kezdek el kuncogni, és arra a következtésre jutok, hogy előbb fog a földön folyni az Arcus, mintsem hogy legyőzzem ezt a vénembert.

- Mester tudtad, hogy az egyetlen legenda, ami minden fajnál közös és az ősidőktől mesélik, az a sárkányokról szól?

Igyekszem elterelni a figyelmét, és megindítom a támadásom.