Történetek a repülő folyó alatt

5. Mitől félsz?

- Miért nem ölted meg a törpöt? – kérdezi Armis.

- Ugyan mi értelme lett volna? – válaszolom. – Te elhinnéd egy bolond hajósnak, hogy mi voltunk a mészárlás okozói? Eltölti ebben a városnak gúnyolt szeméttelepen az évszakot, és mire visszatér csak egy részeges mese lesz az egész.

Több mint egy hét az Arcuson hánykolódva megviseli a testet, hiányzott már a szilárd talaj a lábam alatt. A vértavi csata óta eltelt néhány nap, mintha éveknek tűnne. Akaratlanul is rám tör a nevetés a csata szótól, esélyük sem volt ellenem.

- Ajj, kölyök, olyan sután forgatod mind a mai napig azt a szép kardot! A mágiád nélkül egy másodpercig se bírtad volna abban a csatában – és Armis már kötekedik megint. – Kárba vész az a fegyver a kezeid között!

Meg mernék esküdni, hogy ennek a szakállas vénembernek ez a hobbija. Napi program: Az új szablyám gondozása, a „kölyök" dorgálása, és a nap zárásaként megalázni a „kölyköt" egy párbajban. Lefogadom, a nevemet se tudja már!

A dokkok mentén megfáradt, gyanakvó tekintetek szegeződnek ránk. Ajtókon kattanó zár és ablakok nyikorgó csukódásának hangja kísér minket a városkapuig. Egy félrészeg őr kerek szemekkel néz ránk, és a csuklástól egy épkézláb mondatot se tud kinyögni.

- Itt... hukk... nem lehet...hukk... berépni – vagy valami hasonlót mondhat.

Igyekszik egy jól irányzott hányással eltántorítani minket a belépéstől, de Armis kezében az izzó szablya olyan sebességgel fejezi le, hogy pislogni sincs időm. Korához képest piszok gyors, bár fogalmam sincs, hogy pontosan hány éves is lehet. Az őr feje undorítóan cuppan az alkoholtól bűzlő, emésztetlen reggelijében.

- Micsoda fejetlenség van itt! Igaz, mester?

Ártatlan tréfámat egy nyaklevessel hálálja meg. A városiak rémült zizegését elnyomja mélyen zengő lecseszése, amiért nem tisztelem a halottakat. Most komolyan? Éppen lefejezett egy őrt, mert a cipőjére akart hányni, de én vagyok a tiszteletlen? Körbe nézek, és gyorsan elkapom egy fiatal suhanc karját, hogy útbaigazítást kérjek. A húgyszag azonnal megcsapja az orromat. Jobb, ha sietek a kérdésemmel, nehogy újabb kellemes illatokkal ajándékozzon meg a kis takony.

- Mitől félsz ennyire? Csak annyit akarok kérdezni, hogy hol van ennek a pöcegödörnek az ura?

Reszketve mutogat egy magas pagoda irányába, ahol a város vezetője székel. Amint enyhül a szorításom, elvágódik a porban, és könnyes szemmel vergődik arrébb. Nem tudom, mitől retteg, ilyen jóképű félvér még biztos nem érintette meg... biztos Armis az oka, elég házsártos vénember tud lenni. A főúton haladunk tovább, nem mintha kedvem lenne letérni róla. Az épületek közötti szűk utcákban kaotikus állapotok uralkodnak. Félrehajolok egy leeső cserép elől, és egy gyanúsan barna, puha kőre lépek.

- A büdös... Mi ez az istenverte hely? – szitkozódom.

- Tóvárosnak hívják... hívták. Pár évtizede itt képeztek ki kardforgatóvá. Ha a Shui-tó túloldaláról nézted, a vízfelszínen tükröződött az egész város a ragyogó vörös cserepeivel. Az állandóan nyüzsgő utcák, a friss ételek illata a levegőben, a gyerek nevetésének zaja, az árusok óbégatásai, egyszerűen nem lehetett betelni ezzel a csodálatos hellyel! – áradozik Armis.

- Tóváros? Tényleg? Egy tóparti városnak, ezt a nevet adták? Szörnyen kreatív! Jól van na, bocsánat, nem kell így nézni rám, de be kell látnod, ez csak egy koszfészek! – morgok. – Mi történt itt?