Történetek a repülő folyó alatt

6. Utazás

Csuromvizes csizmám cuppog a köveken, ahogy a szüleimhez futok. Még most sem hiszem el, hogy Vulnere professzor kis híján elfelejtett szólni, hogy felvettek a Dongxia Egyetemre. Hogy lehet ilyet elfelejteni? Én vagyok az első a Kompániából, aki átutazza az egész kontinenst, hogy azon az egyetemen tanuljon. Senkit, ismétlem, tőlünk soha senkit nem ért még ekkora megtiszteltetés. A tudás bölcsőjéhez vezető út, az álmom, hogy történész legyek, végre tényleg valóra válhat. Rérum történelem professzor, a Dongxia Egyetem egykori hallgatója. Még csak a csengése is fergeteges!

- Rérum, siess már azzal a búcsúzkodással! Már azt se tudom milyen érzés száraznak lenni – zsörtölődik Vulnere professzor.

- Ezt nem lehet siettetni. Lehet, hogy egy évig nem látom őket újra – panaszkodom.

Mindennek megvan az ára, ezt már megtanultam. Dongxia messze van, a Shui-tó partján, ha pedig ott akarok tanulni, nem tehetem meg, hogy háromhavonta, minden évszakkor hazautazzak. Ennyi időt nem lehet csak úgy kihagyni az iskolából, hiszen már egy nap is sok.

- Nagyon szeretlek titeket, anya, apa! Nem fogok csalódást okozni, büszkék lesztek rám! – ne sírj Rérum, ne sírj, ne sírj, embereld meg magad.

- Már így is büszkék vagyunk rád – apám megszorítja a vállam.

- Jaj, manócskám, ahogy apád mondja, de ne pityeregj, mert mentem elsírom magam én is. Na, csak ki kellett mondani – anyám átölel, és a nedves kabátomba dörgöli könnyes arcát. – Nagyon vigyázz magadra, és ne felejts el írni nekem, vagy utánad megyek, és megbúbollak. Jaj, gyere már ide, manócskám!

- Anya, ne szólíts így, mindenki hallja!

- Na, „manócska" fogd a cuccod és szállj be, mert a hajó nem fog tovább várni – Vulnere professzor láthatólag nem egy érzelgős fajta.

A hajó vízelvezetőin át ömlik ki a bent rekedt esővíz. Ha rögtön az áramlatváltozáskor indultunk volna, még megúszhattuk volna az egész hónapon át tartó, szüntelen zivatart, de sajna az utolsó hajóval érkezett a hír, hogy felvettek. Aztán ugye, jött az ujjongás, a rettegés, a rettegő-ujjongás és végül a pakolás. Próbáltatok már egy évre bepakolni, és mindent elintézni ilyen rövid idő alatt? Két héten át tartó sürgés-forgás, közben a sárkányok meg mintha megnyitottak volna egy csapot, szüntelenül zuhog ez a nyamvadt eső. Ha már itt tartunk, roppant érdekes történelmi esemény, hogy a Vértavi Mészárlás után egy hónapig nem esett egy csepp se. Sokan az Őssárkány büntetésének tartják mind a mai napig a Hosszú Aszályt.

Vulnere professzor morogva tocsog végig a fedélzeten a hálófülkék felé, nem is próbál meg segíteni a cuccaimmal. Azt mondják, életünk során az első lépések a legfontosabbak, de szerintem inkább az első bukásokra gondolnak. Most például hangos nevetés kíséri az elcsúszós mutatványomat, de legalább a csomagjaim, nem a tóban landoltak. A sárkányokra, akkor kezdhetném elölről a pakolást!

- Gyere, fogd meg a kezem, segítek felállni.

- Köszönöm, jó hogy vannak még jó szán...

Nem tudom befejezni a mondatot, a támogató kéz egy szempillantás alatt köddé válik, és visszazuhanok a tócsába. A nevetés csak úgy terjeng a hajón, és kaján vigyorral Entes néz le rám.

- Mit szólsz az új munkámhoz stréber? Valakinek nem árt dolgozni is, ha az ilyen semmirekellők, mint te, tovább bújják a dohos könyveket.

Mindenhol ott kell lennie? Egyszerűen képtelenség ettől a bunkótól megszabadulni. A szárazföld másik végén se menekülhetek el tőle!? A múltkori feleletem után nem sokkal végeztünk az iskolában. Mindenki állást keresett magának, kivéve persze engem, de mennyi az esélye, hogy pont ezen a teknőn kell dolgoznia? Hosszú tíz nap elé nézek.