Történetek a repülő folyó alatt

4. A sárkány emléke

A tündérek játékosan repkednek körülöttem, vigyázva nehogy éles karmaikkal felsértsék a bőröm. Vékony, kis szárnyaik sebes verdesésével összekócolják a hajamat. A Vértavi Mészárlás tizedik évfordulójának megemlékezésére tartok, de olyan idegennek érzem az egész eseményt. Idén töltöttem a kilencedik évemet, azaz felnőtt pangola nővé váltam, de nem éltem át a Népek Háborújának szörnyűségeit. A fák és az állatok suttogva árulkodnak a borzalmakról, amit az erdőnek és fajtámnak kellett kiállnia. Igaz hősök voltak, és kislánykorom óta arról álmodozom, hogy én is az lehessek, de nem tudom készen állok-e arra, hogy feláldozzam az életemet, ha a sors úgy hozza. Egy biztos, a szél fogja hírét vinni Sankari hősnőnek, aki életét nem féltve küzdött a természet egyensúlyának visszaállításáért! Bár anyát idézve: „Lassan betöltöd a tízet, felnőtt nő vagy, ne csak álmodozz, tegyél is valamit, hogy elérd a céljaidat!"

- Sankari drágám gyere, lassan látni a Vértavat és a Kompánia csodás, égig nyúló, hegyoldalba vájt városát.

- Sietek, anya – beleremegek az izgatottságba.

Az erdőből kiérve társaimmal együtt magunkba szívjuk az erdő mágiáját és hagyjuk, hogy a növények indái zöldes bőrünkre fonódjanak. Anyám mindig meséli, hogy a sárkányok áldása ez a képesség, mert születésem előtt senki se volt képes még csak hasonlóra se. Ha valaki elhagyta az erdőt, az feláldozta varázserejét is. Bár ez olyan érthetetlen számomra, hiszen a természet mindig veled van, követ és vigyáz rád, amíg te is vigyázol őrá... legalábbis velem mindig is így volt.

- Anya, a háború miatt nevezték el Vértónak a tavat? – kérdezem.

- Nem – kuncog kedvesen -, a tó alján ősidők óta vörös korallok nőnek. Akárcsak minket pangolákat, őket is a napfény élteti. Éjszakánként pedig piros fénnyel világítják meg a tó vizét. Igazán csodálatos látvány.

- Akkor miért pont a vérről nevezték el? Elég groteszk.

- A legendák úgy szólnak, hogy egy sárkány halálos sebet kapott egy csatában, leszállt a tóba, és vérének mágiája vörösre festette a növényzetet. Utolsó leheletétől pedig a víz a magasba emelkedett, hogy életet adjon egy új világnak.

- Szerinted ez igaz lehet, anya?

- Ha az erdő varázsa olyan csodákra képes, mint te lányom, akkor igen– válaszol.

Minden szava a madarak vidám énekére emlékeztet. Megsimítja hosszú, barna hajamat, és a tó felé vesszük az irányt.

Az erdő jobb szélétől nem messze porvihar emelkedik a magasba. Megkezdte hosszú vándorlását a chombo csorda, már ameddig le nem ölik őket a barbár orkok. A testemet ölelő nővények töviseket növesztenek dühömet megérezvén. Anyám mellém lép, és kezének könnyed intésére a mágia megelevenedik az ujjai között. A porfelhő kitisztul, és már látom, mit akar megmutatni. Az orkok az állatoktól tisztes távolságban térdelnek és kántálnak valamit.

- A valóság nem mindig fekete, vagy fehér lányom. Az orkok a préri csúcsragadozói. Nem ítélhetsz el egy vadállatot, amiért elejti a prédáját. Az óriások máshogy élnek, de tisztelik a természetet, soha nem vadásznak többet, mint amire szükségük van.

- Kivéve, mikor a növényeket irtják! – vágok vissza. – Kipréselik belőlük az életenergiát, hogy erősebbek legyenek.

- Mi talán nem azt tesszük? Minden nap elszívjuk az erdő mágiáját, hogy megkönnyítsük életünket. A kulcs az egyensúlyban van. Amíg nem billentjük ki, nem érhet baj minket.