SZÜNETEL
Angyalok már pedig igen is léteznek. Habár Chanyeol sem hitt bennük korábban, egy véletlen balesetnek köszönhetően mégis találkozik egyel. A saját őrangyalával.
Park Chanyeol utolsó kapcsolata viharos volt és csúnyán ért véget. Azóta telje...
Másnap ahogy felkeltem éreztem, hogy borzasztóan fáj a lapockám. Szinte mozdulni nem tudtam a kellemetlen érzéstől, és tudtam jól, hogy miért van ez. Nem akartam Chanyeolt megijeszteni, ezért amilyen halkan csak tudtam kibotorkáltam a fürdőszobába. Elég nagy tükör található a szekrényen, így bőven volt rálátásom hogyan is néz ki a hátam. Szemeim azonnal bekönnyeztek, elviselhetetlenül fájt. A pizsama felsőm tiszta vér volt, így amilyen óvatosan csak tudtam, áthúztam a fejemen, majd megfordulva érzékeltem mekkora seb tátong a lapockámon. Lesápadtam, muszáj voltam megkapaszkodni a mosdókagylóban, hiszen ha nem tettem volna, szerintem ott estem volna össze. Nem tudtam mit kell ilyen esetekben tenni, ezért amilyen halkan csak tudtam bementem a szobába, hogy megszerezzem a telefonom. A fülesem még békésen aludt, nem is szándékoztam felébreszteni, ezért lábujjhegyen pipiskedve osontam ki a nappaliba. Az első ember, aki eszembe jutott, nem más volt, mint Jongin. Ő biztos tudna nekem segíteni, hogy mégis mit kell ilyenkor tenni. Nem tudtam, hogy a fájdalomtól, vagy az ijedtségtől, de nem tudtam abbahagyni a szipogást.
- Baek, mi a baj kis drágám? - Hangja álmosnak tűnt, valószínűleg felkeltettem szegényt.
- Vérzek. És nagyon fáj.
- Jézus, Baek, mi történt? Mit műveltél?
- Nem én! Chanyeol volt!
- Mi van?! - Muszáj voltam eltolni a telefont a fülemtől, olyan hangosan kiabált bele. - Megőrült? Bántott, vagy mi történt?
- Nem bántott! - Éreztem, hogy az arcom felforrósodik, ha ki kell ejtenem a számon, hogy mit csináltunk tegnap éjszaka. - Fáj a lapockám Jonginnie. Elvesztettem a szárnyaimat.
- E-elvesztetted? Miről beszélsz Baekkie?
- Igen, nincs meg többet. Tudod, ez olyankor fordul elő... Hát tudod, olyankor. - Idegesen ficeregtem a kanapén, egyszerűen nem tudott kijönni a számon a szó.
- Milyenkor? Mit csinált veled az a bolond mamlasz?
- E-együtt aludtunk. - Olyan halkan ejtettem ki a szavakat, hogy attól féltem, nem is hallja, de a túloldalról jövő sikoly ezt megcáfolta.
- Már nem szűz a kis angyalkám? - Hallottam a hangján, hogy vigyorog, de nekem semmi nevetnivaló nem volt ebben.
- Minden véres Jongin. A pizsamám, a hátam, még az ágy is. Chanyeol biztos meg fog ijedni, ha felkel. És nagyon fáj is. Mit tegyek szerinted rá?
- Drágám, nem vagyok sajnos orvos. Ha Chanyeol felkelt, mondd meg neki, hogy nézessétek meg egy orvossal. Na, de térjünk vissza egy kicsit. Jó volt? Remélem nem okozott csalódást az én idióta barátom!
- Muszáj erről beszélni? Zavarban vagyok.
- Édes vagy. Keltsd fel nyugodtan Chanyeolt, ha magától kel aggódni fog, hogy miért tiszta vér az ágy. - Bólintottam, mintha legalább is látna majd rányomtam a telefont. Ingatag lábakkal igyekeztem vissza a szobába, a telefont a nappaliban hagyva. Ahogy beléptem, Channie pont akkor fordult át a másik oldalára. Nem volt szívem felébreszteni, de égetett a lapockám, muszáj volt valamit tenni vele. Óvatosan közeledtem az ágy felé, majd finoman rázogatni kezdtem, hogy felkeljen. Álmosan pislogott, magához vont, és rám húzta a takarót.
- Channie, nem befeküdni akarok melléd. Fáj a hátam.
- Biztos elfeküdted - motyogta immár ismét csukott szemekkel.
- Nem feküdtem el. Nincsenek meg a szárnyaim. Véres mindenem. - Arcomat ismét égették forró könnycseppjeim, remegett a kezem. Hirtelen pattant fel az ágyból, körbenézett, majd riadt szemekkel pislogott rám.
- Semmi baj, Baek. Azt ki lehet mosni. Nagyon fáj, édesem? - Szipogva bólintottam, odabújtam hozzá. Nem volt most másra szükségem, csak, hogy megöleljen, érezzem, hogy szeret és törődik velem. - Bekenjük valamivel, jó?
- Jó. Minden tiszta vér, Channie.
- Nem baj, semmi baj. A lényeg, hogy ne fájjon annyira. - Finoman visszadöntött az ágyra, majd eltűnt a fürdőben, és az elsősegély dobozzal tért vissza. - Lehet kicsit csípni fogja, de használni fog rá. Fenébe, nem mondtad, hogy ennyire csúnya lesz, ha eltűnnek rólad.
- Én sem tudtam! Nem tudtam Chan. Azt sem tudtam, hogy ennyire fog fájni.
Chanyeol óvatosan lekezelte a sebemet, bekötözte a lapockám, majd áttessékelt a nappaliba, hogy ágyneműt tudjon cserélni. Szégyelltem magam, mert felesleges munkát csináltam neki, de nem tudtam, hogy ez fog történni. Lüktetett a hátam, a vállam, de próbáltam egy kicsit pihenni, hátha addig sem érzem mennyire kellemetlen. Magamra húztam a takarót, eldőltem a kanapén, úgy vártam Chanyeolt, hogy végezzen. Nem telt bele sok időbe, megjelent mellettem a füles.
- Visszajöhetsz, ha gondolod. Gyere, feküdjünk még vissza egy kicsit. Hadd ölelgesselek meg egy kicsit. - Könnyedén kapott fel az ölébe, úgy vitt vissza az ágyunkba. - Sajnálom, hogy fájdalmat okoztam neked.
- Nem a te hibád! Legalább túl vagyok rajta. - Igyekeztem nem törődömnek tűnni, de az igazat megvallva, fájt a lelkemnek, hogy nincsenek többé meg a szárnyaim. Végleg itt ragadtam lent a földön, soha többet nem mehetek haza, nem találkozhatok Kibummieval sem, nem láthatom a családom. Nem mondhattam el ezeket Chanyeolnak, hiszen azért is csak magát hibáztatná, pedig ez a saját döntésem volt. Nem akarom megbánni ezt a döntésem, hiszen, ha bármi nem működik, nincs hova mennem, nincs senkim. Természetesen nem akartam ilyenekre gondolni, mert nagyon jól tudom, hogy Chanyeol is úgy szeret engem, ahogyan én őt, de mégis bennem volt, mert hát sosem lehet tudni mit hoz a jövő.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
