Egy FTM élete

A múlt tünetei

Otthon voltam. Bámultam a fekete falamat, közben apám bömböltette az ajtót és ordította "Mi a fasznak nem jöttél tegnap haza? Mi a faszt csináltál?". Mivel nekem a tököm is ki van apámmal ezért szokásosan amikor üvöltözik zenével a fülemben gondolkodok és próbálok nem sírógörcsöt kapni. Csak bámultam a falat. Na és hogy akarod megszerezni? Hangzott el a kérdés a fejemben. Gondolkoztam, töprengtem, majd muszáj voltam rá jönni, hogy az ő fejével is meg kéne próbálni gondolkodni, hátha rá jövök mit érezhet irántam.
A vele fejével való gondolkodás nem egészen jött össze ezért csak megpróbáltam a fejemben össze rakni, hogy vajon ez hogy lehetett és hogyan alakult ki.
A fekete falamra bámulva az a kép jelent meg előttem, mikor még egészen kicsik voltunk és a tengerparton játszottunk. Tisztán emlékszem, a két család volt nyaralni Floridában (Amerikában). Szerintem olyan 8-9 évesek lehettünk. Olyan jó volt vele homokot etetni majd, hogy én is kapjak a homokból mindig adott egy puszit a számra az ő homokos szájával, utána meg szörnyülködtem annyira undorítónak találtam mint a homokot és mint a puszit is. Most már mosolyogva tudok vissza tekinteni erre az emlékre. Aztán... pár év múlva meghalt anyukám és el kellet költöznünk Amerikából így 2 évig nem láttam Adamet sem..
Még mielőtt édesanyám meghalt volna, azt az egy dolgot mondta nekem, hogy tök mindegy hogyan, csak boldogan éljem az életem. Azóta nem fogadtam meg a tanácsát, csak egyszer. Ami a tegnapi illetve a ma reggeli nap volt.

Annyira elmerengtem a gondolatokban és az emlékekben, hogy bealudtam. Azt álmodtam mikor álltalános suliban voltunk Adammel. Mivel ő évvesztes volt, én meg nem, nagy szerencsére egy osztályba kerültünk. Mindig csúfolták őt amiért évvesztes volt, és pl 16 évesen nyolcadikba járt. Hála égnek voltak barátai és én voltam az egyik. Bár az álltalános iskola egy olyan időszak volt, amire annyira nem nagyon szívesen emlékszem vissza.. mikor Adam épp el volt foglalva vagy nem volt iskolában, nagyon sokat magányoskodtam. Főleg akkor amikor szabadidő volt és kimentünk az udvarra. Álltalában én leültem a beton lépcső legszélére és vagy Adamet néztem ahogy másokkal van, vagy annyira unatkoztam, hogy még az éppen zajló kosár vagy focimeccset is végig néztem. Most is egy ilyen napot álmodtam. Úgy éreztem üres vagyok, hogy semmi érzelem nincs bennem, semmi gondolat.. csak bámulok ki a fejemből Adamet nézve aki éppen más lányokkal nevet.
Persze az ilyen dolgok is mind az én hibáim voltak, hiszen simán oda mehettem volna, megkérdezni; Van kedved velem labdát dobálni? vagy valami hasonlót. De nem.. én csak ott ültem és néztem ki a fejemből mint egy tál spagetti amit szépen lassan megesz az önsajnálat, a depresszió és a semmi csodás hármasa.                                                                                                         
Mikor már éppen úgy éreztem hogy kellőképp meg vagyok emésztve, felébredtem, nagy levegőt vettem éhes tüdőmbe, felálltam, kopogtam kettőt az ajtón jelezve apámnak, hogy ki akarok jönni a szobából.  Nagy meglepetés szokott lenni amikor tudja jó édesapám és látja apám, hogy nem vagyok annyira jól lelkileg. olyankor azt csinálja; vesz két mély levegőt, valamennyire lenyugszik, majd bemegy a szobába, de előtte megnézi a csuklómat, karomat, nem e tettem magamban valami kárt. Ugye milyen csodás apukám van?                Többnyire azt terveztem, hogy elmegyek a hozzánk  legközelebbi bokrosabb parba, lefekszem egy kőpadra zenével a fülemben és elmerengek. Így is tettem természetesen. Elmentem a parkba, ott volt egy nagyon pici cuki kis kő szökőkút, a köré voltak felsorakoztatva a márvány padocskák. Fogtam magam és ami a legtávolabb volt az emberektől arra így ráfeküdtem miért ne. Viszont egy ideig nem hallgattam zenét mert a víz csobogása jobban meg tudott nyugtatni. Nem tudom ki hogy van vele, én víz közelében sokkal jobban le tudok nyugodni, elmerengni. Szeretem a vizet. 
Mivel már a jégvarázs kettőből megtudtuk, hogy a víz emlékszik, így nekem is nyilván a jégvarázs jutott eszembe és így az emlékek.                          Emlékszem arra mikor szintén ilyen 8-10 évesek voltunk (tudom, nagyon éltük akkor a romantikus korszakot, de hát mit lehet ellene tenni),  egy nagyon eldugott részre mentünk bújócskázni egy rózsabokorhoz, és Adam leszakított egy szál rózsát és adott egy ölelést és tartottunk egy kis gyerek házasságot ha úgy lehet ezt nevezni. Volt gyűrű (amit azóta már az óceánba dobtam, am ez egy külön történet), édesanyám volt az aki összeadott minket, és még kis puszit is kaptam pici ajkaimra.                                    Hiába a múlt ellen sem lehet tenni semmit. A padon fekve elgondolkodtam, milyen szerepe lehet az életemnek Adam életében. Fontos lehetek e neki vagy sem, esetleg van valami jel, hogy érte érdemes küzdeni, mert lehet nem, de ez már csak rajtam múlik nem? Bár lehet a gyermeki szeretet és az, hogy a legfontosabb időkben itt volt ezen a helyen abban az országban ahol én is, pont akkor és ott ahol nekem kellet és ez csak valami jel. Szerintem. Minden agysejtemet beleakarom ebbe vinni, ebbe a szalagba  ami végig fog vezetni Adam és az én életemen akár milyen hülyén is hangzik ez az egész, de nem érdekel. Bár tudom, hogy bele fog talán telni sok időbe mire odáig eljutunk, hogy tényleg egy pár legyünk, de én úgy érzem, hogy ez a kapcsolat megér annyi energiát amennyit csak tudok nyújtani. Had fogadjam meg anyám tanácsát életem végéig. És ha boldogságomhoz ő kell, meg fogom szerezni. Az még kitalálom, hogy hogy, de meg lesz. Ezt magamnak is megígérhetem.

"Bocsánat, hogy eddig tartott és hogy ilyen rövid lett eme következő rész, de az utóbbi időben nem nagyon volt ihletem, de megígérem, hogy ebben az évben aktívabb leszek és minél előbb szeretném majd befejezni a történetet. Nagyon szépen köszönöm azoknak, akik szeretik az írásaimat és mondták, hogy alig várják a következő részt! 

(Ui ismerősöknek: ez nem kapcsolódik senkihez sem az életemből, illetve csak max az érzelmek amiket beleviszek de ismétlem SENKI nincs az ismerőseim közül akiről szólna)"