Egy FTM élete

Álom

A szobámba ébredek ahol arra figyelek fel, hogy az egyik ablak egyre csak nő, mire ellepi az egész falat és már az ablak sincs, csak a vakító fény. Felülök és elkezdek a fénybe sétálni. Egy szirten találom magam és egy hölggyel aki egy farrönkön ül és nézi a tenger mögé lemenő fényes napkorongot. Magamögé tekint és zöldes barna szemeivel engem figyel.
-Szervusz fiam!
-Szia.. anya..
-Tán bánt téged valami?
-Miért bántana?- mosolyodom el és könnyes szemekkel pásztázom a rózsaszín árnyalatban úszó eget.
-Akkor vajon miért jöttem ide?
-Nem tudom anya.. de.. örülök, hogy itt vagy!- megölelem és könnyes szemeimet mellkasába fúrom. Felnézek és ugyan úgy anyámat látom, de nagyon idősen.
-Anya.. kérdezhetek valamit?
-Mondjad kicsi fiam.
-Miért kellet elmenned?
-Hát édesem, erre nem tudok egy konkrét okot mondani, de a sors így akarta.- kezembe egy fényképet találok. Én voltam rajta, anya, apa és Adam. Akkor készült a kép mikor Amerikában éppen megismertük Adaméket. Én lehettem olyan 8 éves Adam meg 10. Még akkor is kicsit fiúsabb voltam, de akkor még lány ként ismert mindenki.. akkor még tűrtem.. még jobban sírok. Édes anyám letörölte könnyeim.
-Mi vagyunk a családod. És ezt ne feledd el még akkor is, ha apád is máshogy gondol rád és ha Adam is többnek gondol.
-Többnek gondol?
-Ki tudja. Lehet. A lényeg az, hogy élsz és én is itt maradok neked örökre.
Anya egyre jobban öregedett, majd megölelt és rózsaszirmokká vált amit a szél elsodort.
-Anya! Ne!- üvöltöm zokogva torkom szakadtából és két kezet érzek vállaimon. Jobb oldalamon édes apám, baloldalamon Adam. Apám keze elporladt a vállamon és ő is eltűnt. Már csak Adam fogta a vállam. Mikor ránéztem a kiskori énjét láttam akit megismertem. Beleült az ölembe a kis lurkó.
-Szia fiú.
-Szia.. Adam.
-Miért sírsz?
-Ezek öröm könnyek.-mosolygok.
-Akkor jó! Képzeld, megismertem egy csodás fiút, aki falójában lány. Csodálom őt.
-Igen? És miért?
-Mert mer önmaga lenni. És szereti magát. Mindig nevet, mosolyog. Olyan szép a mosolya. Pont olyan mint a tied.- Rám néz és a mosolya a füléig ér. Ránézek az égre és vissza Adamre. Már az idősebbik énjét látom. 27 éves körül lehet.
-Örülök, hogy téged választottalak.
-Mi??
-Jól hallottad.
-Nehogy azt hidd, hogy valaha az életben elhagylak. Veled leszek mindig még akkor is ha nem.
Szemeim könnybe lábadnak. Letöröltem könnyeim, kinyitottam szemem. Adam eltűnt, a nap is elment a tenger mögé. A szirt legszélén állok, hátra fordultam, kinyújtottam a csillagokfelé a karjaim és hátra dőlve zuhantam. Éppen hogy bele estem volna a tengerbe, de felébredtem. Adamet nem találtam magam mellet. Rá néztem az órára és 05:00-t mutatott.
Akkor talán az este is álom lett volna?