Novellák És Estimesék

Történet a kőről (2020)

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kő. Ezt a követ valahol az Alföldről bányászták és, csak kicsit tért el, a szép, fényes Kárpát bércekről bányászott, tükörsima, csillogó, vízszínű követktől. Megfigyelhető anyagában, állagában és külsejében kicsit más volt. Tudni illik, zöldebb és törékenyebb volt és kevésbé lehetett rajta átlátni. De, ha valaki nem vette nagyítóval szemügyre és nem hasonlította össze azokkal a szép, tökéletes kövekkel, az észre se vette.
Ez a közel sem hibátlan kő az út közepére volt téve. Éveken minden arrajáró vagy belérugott, vagy áttaposott rajta, a cipőtalp vastagságától függően. Kissé meg is repedt, de a társait, az olyan kövek, mint ő, csak mégjobban feldühítette, így elgurultak tőle. Egy járókelő nagyon megunta, hogy útba van és bedobta, a csodálatos Kárpátból jött, hegyikristályok közé egy dobozba. Azok sokáig nézegették, kerülgették, majd arra a döntésre jutottak, hogy összezúzzák. A kő tovább repedt, majd az ember eldobta egy másik útra, hiszen nem illett bele a gyűjteménybe. Itt a kő új reményekkel élt az úton egy gödörben. A gödörben voltak ilyen, meg olyan kövek. Ott volt egy szürke kő, aki nem érezte magát szürke kőnek, egy olyan kő, akit a Hargitából bányásztak és két átlátszó hegyikristály. Ők békében léteztek egymás mellett, akkor is, ha a gödör megtelt vízzel az áradás idején. A zöld, alföldi, tökéletlen kő tovább és tovább repedezett, de ő maga se tudta mire vélni az esetet. Egyszerűen, csak próbált nem foglalkozni vele, pedig tudta, hogy ennek a fele se tréfa. Lassan a kő társai visszatértek és megpróbáltak újra a bizalmába férkőzni. Az nem is bánta, hisz mindig jó, ha jó a kapcsolatod a te véreddel, viszont a kő egy újabb repedést talált magán. A társain is voltak repedések, de sokkal kisebbek. Emiatt megint haragudni kezdtek rá, de most nem hagyták el. A kő ilyenkor ismert meg egy Nyugat-Európából bányászott, színben és felületben más, de hasonló anyagú követ. Ez egy afféle "hadikő" volt, hisz sok időt töltött egy angol katona bakancsának talpában ragadva. A katona, meg szerencsét tulajdonított neki. A két kő, csak várt és várt, közben egészen megszerették egymást. Egyikük sem repedezett tovább. Nagyon boldogok voltak, akkor is, ha a szép, fényes Kárpáti kövek megpróbáltak közéjük állni. A két kő viszont úgy döntött, hogy búcsut mondanak egymásnak, hiszen ez nem helyénvaló. Túl messze helyezkedtek el egymástól és ennek nem így kéne lennie. Néha-néha a mai napig nézik egymást a távolból, miközben ez a kő tovább és tovább repedezik. A Nyugat-Európai kő abban hitt, hogy a katona visszajön érte és a zsebében a csatatérre viszi. Nos nem tudni, hogy a csatatérre viszi-e valaha, de az tény, hogy visszajött.
Az Alföldi kő társai visszajöttek érte, de a négy barátja mind elgurult és soha többé nem jöttek vissza.
Így a kő, csak remél, rengeteget remél, reped, törik, foszlik, míg egy nap teljesen eggyéválik a földdel.