Ikrek a pályán! (Haikyuu ff.)

10.

Vége. Visszafelé egész úton csak az ablakon bámultam ki, és az elsuhanó tájat néztem. Még csak most kezdtem el felfogni, hogy a harmad-éveseknek itt a vége. Nem lesz több esélyük. Pedig Michimiya-san annyit gyakorolt, annyit küzdött, végig buzdított minket, és most... A torkomban lévő gombóc csak jobban fojtogatott. 

Visszaérve az iskolába megpillantottuk a fiúkat. A boldog mosolyukat. Ők győztek. Tovább harcolhatnak, mi pedig nem. Shoyo hozzánk akart futni, de amikor meglátta az arcunkat mégsem tette. Nem tudtam volna vele beszélni egyébként sem. Nem tudtam volna a szemébe nézni. Hogy, miért? Nem tudom. Talán mert megszegtem azt a kis ígéretet, hogy együtt megyünk a Nemzetire. Amit még mosolyogva kötöttünk, csak úgy. 

A meccsek megbeszélése után haza mentünk. Fáradtak voltunk, összetörtek. Otthon sem szóltunk egymáshoz. Nem voltunk mérgesek egymásra, csak egyáltalán nem tudtunk beszélni. Elvonultunk a szobánkba. Natsuko a gitárját pengette, ami most ugyan olyan megtörten szólt. Megpróbáltam írni, hátha kicsit lefoglalom magam vele, de egyszerűen nem ment. Nem tudtam egy betűt sem írni. Hirtelen abba maradt a gitár szó. A testvérem felé néztem.

- Sétálok egyet - válaszolt a fel nem tett kérdésemre. Ott maradtam a lelkemig hatoló csendben. A lelkem már szinte ordított, hogy adjak ki magamból mindent. A szemeim megteltek könnyel, amik aztán kicsordultak és végig szántották az arcom. Fájt. Nagyon. Vége...

Vége... Ez lebegett Shimizu Natsuko szeme előtt. Elrontotta. Teljesen. Vesztettek. A lába csak vitte. Vitte ahova csak tudta. Nem is figyelte az utcákat. Önkéntelenül is arra a helyre tévedt, ahol Ushijimával szoktak találkozni. De talán mégsem kellett volna oda mennie. A fiú nem volt sehol. Miért is lett volna? Hiszen neki is meccsei voltak ma. Már ment volna el, mikor észrevette az ismerős magas hajkoronát. 

- Szia! - köszönt a fiú, mire a lánytól csak egy biccentésre telt. - Vesztettetek? 

- Ennél jobban bele sem tudtál volna trafálni! 

- A Shiratorizawá-! - akarta volna mondani, az unalomig hajszolt szöveget, de a lány közbe vágott.

- HALLGASS! - ordította el magát. A szemei könnyesek voltak. Nem akarta ezt hallani. - Hallgass el! 

- Valami baj van? - megszeppent. Eddig nem csinált ilyent a lány. És nem is tudta mit kellene csinálnia.

- Van! - vágta rá, miközben lassan jobban ellepték a szemét a könnyek. - Fogalmad sincs miért nem akartunk oda menni! Hogy miért nem abba az iskolába mentünk végül! Mert kaptunk ajánlást, csak nem akartunk oda menni. 

- Miért? - nem tudott mást kérdezni, mivel nem is nagyon értett semmit. 

- Azért, mert... - egy nagy levegőt vett, hogy kicsit lenyugodjon. - Az előző iskolánkban volt egy lány. Ő volt a senpaijom. Folyamatosan terrorban tartott minket. Bántott szóban, szidott minket, azt mondta senkik vagyunk. Pedig mi nem akartunk neki rosszat, csak játszani. De ő minden hibánkért leüvöltött. Féltünk, ott akartuk hagyni a röplabdát. De végül addig kihúztuk, míg másodévesek nem lettünk. Viszont ott sem volt jobb a helyzet. Akkor vitt el a nővérünk elsőnek Krasunoba. Ott végre elfogadtak - vett egy mély levegőt, miközben letörölte a kicsorduló könnyeit. - Ezért mentünk oda. Mert ott voltak akik elfogadtak. Később megtudtuk, hogy Izumi-san a Shiratorizawába ment - fejezte be. Ushijima csak állt és nézett a lányra. Mit kéne mondania? Mit kéne tennie? Fogalma sincs. Natsuko viszont nem bírta tovább. A szemei megteltek könnyekkel, és kicsordultak. Nem tudta magát visszafogni. Sírt. 

Ushijima még az eddigieknél is jobban meglepődött. Megint nem tudta mit kéne csinálnia. Csak állt ott és nézte a síró lányt. Viszont egy idő után azt érezte valamit kéne tennie. Teljesen ügyetlenül karolta át a pöttöm lányt, akiben megfagyott a levegő, és egy pillanatra elfelejtett sírni is. Végül átkarolta a fiút, és a ruhájába kapaszkodva sírt tovább, miközben az arcára egy halvány pír kúszott.