Ikrek a pályán! (Haikyuu ff.)

19.

Miután Bokuto még tanított valamit Hinatának, mind elmentünk aludni. Csak akkor vettem észre, hogy ott hagytam valamit. Szóltam a többieknek, hogy visszamegyek. Nem gondoltam volna, hogy életem legmeghatározóbb beszélgetése fog lezajlani akkor.

Mikor oda értem, legnagyobb meglepetésemre találtam ott valakit. Pontosabban Bokutot, aki labdával a kezében állt, majd feldobta, és elütötte. Még mindig gyakorol. Az ajtóban állva néztem, így elég hamar észere vett. 

- Natsu! - fordult felém csillogó szemekkel. Miért csillognak olyan fényesen, akár a csillagok? És miért olyan gyönyörűek? Szinte el veszek az engem fürkésző tekintetében. Mellé ott van az is, hogy rendkívül jó képű is. Az izmos karok és mellkas. És a haja, a fekete-fehér tincsek, amibe úgy beletúrnék- VÁ, mi? Miről képzelgek itt? Hiszen alig pár napja ismerem csak.  - Mit keresel itt? - észre sem vettem, hogy közben bemászott az arcomba. Kicsit hátrébb ugrottam, halvány pírrel az arcomon. 

- É-Én csak itt felejtettem valamit - mutogattam össze vissza. 

- Értem - mintha csalódott lett volna. Vagy már képzelgek is, na csodás. Gyorsan elmentem megkeresni, közben végig magamon éreztem a tekintetét. Bár, nem ő az első, aki megfigyel, de valamiért most jobban zavarba jöttem mint általában. - Mond csak Natsu, miért rezzentél össze mikor blokkoltak? - kérdezte hirtelen. Bennem pedig egy pillanatra megállt az ütő. Észrevette? De mégis, hogyan? Hiszen alig látszódott! Magamban vacilláltam, hogy el is mondjam, vagy ne. De végül az első véglet mellett döntöttem.

- Tudod, ez ilyen megszokás... - vallottam be félénken, felé nézve. 

- Megszokás? - nézett rám oldalra döntött fejjel. Pár perc hezitálás és egy sóhaj után, úgy döntöttem elmondom neki. 

- Hát tudod, az előző iskolába, ahova jártunk, folyton bántottak, Ha hibáztunk, azonnal leordítottak. És ha valamit rontok, még néha előjön ez... - mondtam halkabban. 

- ... Mi? - kezdte el feldolgozni az agya a hallottakat. - Mégis miért?

- Én sem tudom, egyszerűen csak elkezdtek minket terrorizálni. Majdnem ott is hagytuk a röplabdát. 

- Nekem van egy tippem, hogy miért piszkáltak - szólalt meg hirtelen, mire azonnal rá kaptam a tekintetem. - Szerintem irigyek voltak. Mind a ketten kiváló játékosok vagytok, és félnek, hogy elnyomjátok őket. Régen velem is volt hasonló. 

- Mih-? - ennyit tudtam kinyögni. 

- De mára én vagyok a legjobb, és ez nem zavarja a többieket! - vigyorgott. - Én vagyok az ász, és ez annyi tesz, hogy az én hátam mutatja az utat mindenkinek. És mivel te is ász vagy - itt megbökte a homlokom, mint Itachi szokta a Narutoból, - neked is mutatnod kell az utat a többieknek. Ők azért vannak, hogy segítsenek neked, miközben te vezeted őket győzelemre! - vigyorgott le rám. - Ne félj attól, hogy rontasz! - paskolta meg a fejem tetején. 

Első: Miért ilyen aranyos Bokuto? Második: miatekesszűzhártyáértgondolokrámindig? Most a plafont nézem, ahelyett, hogy aludnék. Natsuko horkol mellettem. Már éjfél is elmúlt, szóval ma van az utolsó nap a táborból. És ma találkozhatok utoljára Bokutoval, és utána egy jóóó ideig nem. És megint- MeGiNt RóLa GoNdOlKoDok! Fordulva egyet az ágyamban a fejem a párnába nyomtam, és így pár perc alatt elnyomott az álom. 

Egy kellemes reggeli ébresztő után, - Natsu rám ugrott - valamiért nem éreztem magam fáradtnak. Kész rejtély miért nem. Viszont a mai napon, máshogy játszottam. Nem tudnám megmondani miben volt más... de más volt... És ez nem csak nekem tűnt fel. Natsuko meg is kérdezte, hogy nem vagyok-e beteg. És egy hosszas vesztés sorozat után megnyertük az első szettünket. Nem nekünk kell futnunk! 

És ami ezek után történt, na az, valami elképesztő volt...