Szeretni és szeretve lenni (HOB fanfiction) (BEFEJEZETT)

⪦Három⪧

- Mmm... 

Xie Lian puhát érzett a háta alatt. Sőt, ami azt illeti, magán is. Hunyorítva, szinte félve nyitotta ki szemeit, percekig csak résnyire. 

- Biztos még éjjel van - gondolta a sötétség alapján, ami körülvette. Oldalára fordult. Egyik kezét kidugta, de csak annyi időre és annyira, hogy feljebb húzza magán a takarót. Fészkelődött egy kicsit, hamar megtalálta a legkényelmesebb pozíciót. Már majdnem visszaaludt, amikor kipattant szemekkel, észbe kapva ült fel. Nem gondolta át. Nyögve görbült a háta a hirtelen helyzetváltozástól, és mert ült. 

Körülnézett. Nincs éjjel - állapította meg. Azért van sötét, mert a redőny és a sötétítő függöny el van húzva. 

- Kinek a lakásán vagyok? - kiáltotta gondolatban. 

A szoba hatalmas. Kettő fal fekete, kettő vérvörös. A parketta igazából nem parketta, hanem nagy alakú, fekete-fehér kockás járólap, abból is a legjobb minőség. A fekete falakon leoltott lámpák és mindegyik falon egy-egy baljóslatú festmény. A hatalmas ablakokat annál is nagyobb, vörös függönyök takarják. Az ágy, amiben Xie Lian fekszik, mindkét oldalán fekete éjjeli szekrény. Ággyal szemközti oldalon fekete íróasztal, közvetlen mellette fekete ruhásszekrény, ami akkora, hogy abba nemhogy a ruhái, minden tárgya a lakásában beférne. Igaz, egyikből sincs sok, se ruhából, se holmikból. Xie Lian aggodalmas döbbenetében lélegezni is elfelejtett. Végigtapogatta magát. Hálóing és gatya. A legjobb minőségű selyemből. Hunyorítva, de nagy összegben mert fogadni, hogy az is fekete. Minden lehetőséggel eljátszott. 

"- Meghaltam?"

"- Alvajártam, betörtem valaki lakásába, felvettem a ruháját és befeküdtem az ágyába aludni. Hát, az biztos, hogy a börtönt nem tudom elkerülni, de ott legalább mindig adnak ételt..."

"-Elraboltak?"

"-Egy régi ügyfelem megszánt?" 

"-Űrlények?"

"-Kutatási kísérlet alanya vagyok?"

Minél tovább törte a fejét, annál biztosabb kezdett lenni az űrlényekben. Meghalni biztos nem halt, ahhoz túlságosan is fáj hátul és a dereka is. Soha nem járt alva, és ha mégis, akkor se tudott volna ilyen könnyen betörni. Emlékezett, egyszer próbált betörni, az a saját otthona volt, az sem jött össze. Egyik régi ügyfele sem szánná meg, aki esetleg mégis, az nem ilyen helyen él vagy nem lenne pénze kivenni egy szobát sem. Bármennyire is le van maradva a kutatásokban, biztosra vette, nincs ilyen kutatás. Az egyetlen reális válasz az űrlények. Óvatosan kikelt az ágyból. Nem a saját testi épsége miatt aggódott. Véletlenül sem akar kárt okozni, hogy adósságba verje magát. A bőrét érintő selyemtől is írtózott. Nem él eleget ahhoz, hogy visszafizesse, ha elszakítja. Odament az ablakok széléhez, először a balhoz, utána a jobbhoz. Mindegyik redőnyt felhúzta. Megrökönyödve konstatálta, délelőtt vagy dél körül járhat.  Ahhoz is idő kellett, hogy feldolgozza az információt, az ablakból kinézve az emberek nem nagyobbak a hangyáknál. Lenézett magára. Igen, jól tippelte, tényleg fekete. 

Hangtalanul nyílt az ajtó, Xie Lian nem is hallotta, csak a halk lépteket, amikre egyből reagálva fordult hátra. Igazából nem attól tartott, hogy egy idegen hazahozta, hanem attól, hogy nem engedi elmenni. Anno, egy férfi nem akarta útjára engedni, napokig összekötözve volt a szobájában, míg végül sikerült elmenekülnie, hogy lábbal kitörte az ablaküveget és kiugrott. Eltörött néhány csontja, de legalább napfényt látott és friss levegőt szívhatott. 

A fiatal férfi, aki belépett az ajtón, jóvágású fiatalember. Magas, vonásai markánsak és eleganciát, mégis lazaságot, magabiztosságot sugárzó. Éjfekete haja kicsivel túlért nyaka alján. Bal szemét fekete szemkötő takarta,  fokozva titokzatosságát. Xie Lian nem tudta megmondani, miért, csak érezte, hogy a fiú megközelíthetetlen. Olyan, akit talán ki lehet ismerni idővel, de megismerni csak az tudja, akit ő is meg akar ismerni, akinek megengedi. Egyszerű fehér pólóban és fekete nadrágban nagyúrnak nézett ki, hát milyen lehet, ha elegánsabb öltözékbe bújtatja hófehér bőrét. Papucsot nem vett, fekete zokniban tette meg lépteit. 

A fiú, miután végignézett Xie Lianon, összehúzott szemöldökkel meredt felé. - Gege, vegyél fel papucsot, nehogy megfázz! 

Xie Lian hirtelen nem tudta eldönteni, hogy sírjon vagy nevessen. Nem tudja, hogy ki a fene a srác, hogy hogyan került a lakásába, és az első mondata Xie Lian felé, hogy vegyen papucsot, nehogy megfázzon. Azt hitte, mondjuk azért vegyen papucsot, hogy ne piszkolja fizikai jelenlétével a járólapot. Az ismeretlen, látva, hogy Xie Lian nem mozdul, odament az ágy azon részéhez, ahol Xie Lian még nem járt, felvette a fehér gumipapucsot és Xie Lian elé lerakta. 

- Te... ki vagy? - bukott ki Xie Lianból a kérdés. Ajkát szelíd mosolyra húzta - És mit keresek itt? - mutatott magára. 

A fiatalúr felegyenesedett. Szempárjában aggodalmat vélt felfedezni, komolyságot, pedig a csibészség jobban illene hozzá. 

- Először vedd fel a papucsot - mutatott le. - Utána - ígérte. Utána válaszol. Xie Lian, nem véve le szemeit a fiúról, belebújt a papucsba. A fiú elégedetten bólintott. - Kérlek, gege, ülj vissza az ágyra. Pihenésre van szükséged. - Xie Lian szó nélkül engedelmeskedett. Tudta, úgyis ugyanaz lesz a vége, mint a papucsoknak. Leült az ágy szélére, felnézve rejtélyes jótevőjére. 

- Miért segítettél? Már ha segítő szándék vezérelt - tette hozzá gondolatban. 

Rejtélyes jótevő nem ült le Xie Lian mellé, állva maradt, csak néhány lépéssel közelebb ment, így is megtartva a távolságot. 

- A nevem Hua Cheng. - Xie Lian alig látható résre nyitotta ajkait. Nem szándékozott belőle szó kijönni, csak örült, hogy nem kell gondolatban fiúnak és remélhetőleg jószándékú jótevőnek neveznie. Hua Cheng elsötétülve folytatta. - Láttam ahogy ott ülsz a falnak dőlve.

Xie Lian magasba emelte szemöldökeit. - És mert láttál a falnak dőlni egy idegent, hazahoztad? 

- Elájultál - magyarázta. - Egyből kitaláltam, hogy nem részegre ittad magad, és... - elhallgatott. Hua Cheng egy pillantást vetett Xie Lian alfelére. Xie Lian érezte ahogy a vér az arcába vándorol. 

- Nos, végül is, amikor átöltöztetett, úgyis kitalálhatta. 

Xie Lian bárgyún felnézett Hua Chengre, miközben a fejét vakarta. 

- Elnézést a kellemetlenségért. - Felállt az ágyról. - Köszönöm szépen, hogy gondoskodtál rólam - biccentett fejével hálásan. - Amint visszakapom a ruháimat, eltűnök, nem zavarok több vizet. 

- Egyáltalán nem zavarsz - vágta rá Hua Cheng nagy szemmel nézve, mintha a feltételezés, hogy Xie Lian bármikor is zavarja, sértő. - Gege, még pihenésre van szükséged. Maradnod kellene. 

Xie Lian arcára fagyott a mosoly, majd a jég megtört és ajkai egy semleges vonallá húzódtak. 

- Ha nem maradok, kényszerítesz? 

Hua Cheng sóhajtott. - Ha nem akarsz nálam maradni, természetesen nem muszáj. Akkor hazaviszlek. Az orvos szerint pihenésre van szükséged. Sok pihenésre. 

Xie Lianen volt a sor, hogy sóhajtson. Igen mély sóhaj volt. Nem elég, hogy hazahozta, átöltöztette, orvost is hívott hozzá. 

- Mennyibe került az orvos? Nem tudom mennyi idő lesz, ezért kérlek, legyél türelemmel hozzám, míg vissza tudom fizetni - hajolt meg kérlelően majd egyenesedett fel. 

- Nem várom el, hogy visszafizesd! Elég pénzem van ahhoz, hogy életem végéig királyként éljek. 

Xie Lianben gyanú lobbant. Nem felejtette el, hogy vannak még jó emberek, akik semmit nem kérnek a segítségnyújtásért cserébe, azonban azt sem felejtette el az utóbbi közel egy évtizedben, hogy az ilyen emberek, hogy pont Xie Liant találnák meg, egyenlő a nullával. 

- Ha nem pénzt, hát mit szeretnél cserébe? 

- Tessék? - pislogott Hua Cheng. 

- Mit kérsz azért, amiért segítettél? - Rövid szünet után folytatta. - Nem hiszem, hogy bármi olyannal rendelkezem, amire vágyhatnál. Csak a testemet tudom felajánlani fizetségképpen - mondta nyíltan Xie Lian, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy áruba bocsátja magát.