Csak egy nyár volt (Befejezett)

Otthon

Az a pár nap úgy elrepült, hogy fel se tűnt. Mire feleszméltem már leszállóban volt a gépünk. Rettentően ideges lettem. Abban a pillanatban, ahogy kilépünk a terminálból, vége. Tényleg vége. Tudom, hogy én hoztam meg ezt a döntést. Tudom, hogy mindenki a saját történetének kovácsa, én mégse így éreztem. Az én hibám volt az egész. Az elején miért nem jutott eszembe, hogy ez lesz? Akkor nem szerettem volna Alex-be és Ő se belém. Nem kéne átmennie ezen a szörnyű kínon, amit okozok neki. Mindenkinek jobb lett volna, ha ez nem így alakul.

Mielőtt kiléptünk volna, a lány felé fordultam. Mondani akartam valamit, de egy hang se jött ki a számon.

- Bár ne kéne búcsúzkodnunk. – fogta meg a kezem lágyan, néhány percnyi kínos csend után.

- Bocsáss meg! Remélem, nagyon boldog leszel és olyan életed lesz, amilyent érdemelsz! – elengedtem a kezét és tettem egy lépést hátrafelé. Lehajtottam a fejem és a padlót fixíroztam. Alex cipőjének orra kúszott be a látóterembe. Finoman az állam alá nyúlt és felemelte a fejem, hogy a szemébe nézzek.

- Sosem foglak elfelejteni Zoé Williams! – súgta halkan és óvatosan megcsókolt. Éreztem sós könnyeit az ajkamon. Összeszorítottam a szemem és mindenem beleadtam abba a búcsúcsókba.

- Ég veled Alex! – mondtam szemébe nézve.

- Viszlát, Zoé! – felelte.

Bőröndjeinket húzva indultunk meg két ellentétes irányba. A szívem összeszorult, úgy éreztem magam, mint akit gyomorba vágtak. Minden megmaradt erőmre szükségem volt, hogy ne forduljak meg és menjek utána. De nem tettem. Hagytam, hogy elsétáljon.

Biztos voltam benne, hogy a családom már kint vár a parkolóban. Össze kellett szednem magam. Letöröltem a könnyeim, megigazítottam a hajam és feltettem a napszemüvegemet. Legalább az takar egy kicsit. Amint megláttam őket, felfestettem a jól megszokott műmosolyt és úgy indultam feléjük. Örültem, hogy újra láthatom őket, tényleg, de a bűntudatom és szomorúságom sokkal nagyobb volt.

- Sziasztok! De jó látni titeket! – öleltem meg őket sorban.

- Na, végre! Már az hittük, hogy sose jössz haza. – ölelt meg anya.

- Szia, Zoé! – köszöntött apa.

- Csááááá! – ugrott a nyakamba Lucy. 17 éves kora ellenére, néha nagyon gyerekesen tud viselkedni. De így szeretem.

A kocsiban mindent el kellett mesélnem, hogy mi történt, amíg kint voltam. Voltunk. Persze nem voltak restek Alex-ről kérdezni. Minden kérdés fájt egy „kicsit", de igyekeztem jó képet vágni hozzá és mindenre választ adni. Természetesen kihagyva azt, hogy mi volt köztünk.

Alig vártam, hogy haza érjünk végre. Belépve a lakásba megcsapott a jól ismert otthonérzés. Fáradtságra hivatkozva hamar elvonultam a szobámba. Minden pontosan úgy volt, ahogy hagytam. Elmosolyogtam, ahogy végig hordoztam a tekintetem a szoba zöld falain és a falra függesztett képeken. Megállapodott a szemem egy nagyon is jól ismert képen. A képen Kira és én voltunk. A végzősök bálján készült. Vagyis, hát előtte. Mindketten a kiválasztott ruhánkban voltunk a csarnok, öltözőnek kialakított termében. Rengeteg sportszer volt ott, de nekünk megakadt a szemünk a box zsákon. Muszáj volt egy képet lőnünk, ahogy szép ruhában beleütünk a zsákba. Mindketten vigyorogtunk, mint a vadalma. Az egy nagyon jó este volt.

Hiányzott a legjobb barátnőm. Tárcsáztam a számát és nagy sokára felvette.

- Szia.

- Már azt hittem fel se veszed. – forgattam meg a szemem mosolyogva, amit természetesen nem láthatott.