Csak egy nyár volt (Befejezett)

Érzelmi Hullámvasút

Tudom, hogy beszélnem kellett volna a lánnyal azokról a gondolatokról, de nem ment. Ha szóba került volna, biztos, hogy lerombolt volna mindent, amit felépítettünk. Az igazság az, hogy féltem. Megint egy olyan helyzetbe kerültem, ahol nem látok jó lépést. Ha együtt maradunk, a családom csalódik bennem, ha szétmegyünk, akkor pedig mi sérülünk. Sose akartam bántani Alex-et, legkevésbé sem. Magam miatt nem aggódtam, én majd túlélem valahogy, de Alex... Nem akarom őt bántani.

Addig-addig halasztgattam ezt a beszélgetést, amíg arra nem eszméltem, hogy alig négy napunk van és megyünk haza. Vasárnap este indul a gépünk. Sikerült egy olyan repülőre jegyet vennünk, ahol egy átszállással haza juthatunk. München-ben lesz egy óránk megtalálni a New York-i gépet és becsekkolni. Nem halaszthattam tovább ezt a legkevésbe se kellemes beszélgetést. Csütörtöktől már egyikünk se dolgozott. Kellett ennyi idő, hogy mindent elrendezzünk és összepakoljunk. Szerda este egy üveg bor társaságában ültünk az erkélyen és élveztük a kellemes estét. Sose lett volna alkalmas az idő, így kiittam a poharam tartalmát, hátha abból egy kis bátorságot meríthetek.

- Beszélnünk kell. – kezdtem. Al rám nézett és rögtön tudta, hogy komoly dologról van szó.

- Az ilyeneknek sosincs jó vége. – sóhajtott. A székével felém fordult és várta, hogy folytassam.

- A hétvégén haza utazunk. És beszélnünk kéne arról, hogy mi legyen, ha már ott leszünk. Úgy értem kettőnkkel.

- Nem tudom, hogy mi járhat a fejedben, de szeretlek. Nem akarom, hogy ennek vége legyen. Emlékszem, hogy mit meséltél a családodról, hogy nem tudják elfogadni, hogy nem az vagy, akit akarnak. Elmeséled, hogy min agyalsz már jó pár napja? – fogta meg a kezem. Nagyon kortyoltam az időközben újra töltött poharamból.

- Nem tudom, hogy, hogy kezdjek bele. – sóhajtottam. – A családom nem fogadná el azt, ami köztünk van, nem tudnák. Legfőképp anya nem. Nem tehetem meg velük azt, hogy hazudok nekik vagy, hogy elmondom. Úgy érzem, hogy minden lépésem csak rossz lehet. Vagy őket bántom meg, vagy téged. És hidd el, ezt szeretném a legkevésbe. Szeretlek Alex! Tényleg. De nem tudom, hogy mit tehetnénk. – fejeztem be nagy nehezen. Al hátradőlt a székében és meredten bámult a semmibe. Tudtam, hogy máris bántottam. Percekig ültünk csendben, egyikünk se szólt egy szót se. Már azon voltam, hogy felállok és elmegyek. Hagyom, hogy megeméssze és eltűnök pár órára a közeléből. Felálltam és elindultam a lakásba. Alex a karom után kapott és megállított. Nem fordultam meg, nem akartam, hogy lássa rajtam, hogy mennyire fájdalmas ez nekem is. Nem akartam, hogy sírni lásson. Pár percig így voltunk, majd elengedte a kezem. A sírás folytogatta a torkomat, könnyek marták a szememet. Felkaptam a dzsekimet, a telefonom, fülhallgatót, a cigimet és már szaladtam is.

Az utcán rengeteg ember volt, de nagyon nem vágytam társaságra. Bedugtam a fülesemet, elindítottam a legszomorúbb lejátszási listámat és csak mentem. A lábam szinte magától mozgott, alig érzékeltem a körülöttem lévő világot. Bűntudatom volt, hogy bántottam. Tudom, hogy én voltam a hülye. Hogy nem kellett volna ezt tennem vele. Megoldhattuk volna valahogy. De gyáva voltam. Mindig is az voltam. Órákig mentem, ugyanazok a gondolatok kísértettek végig, és nem tudtam tőlük szabadulni. Mire észbe kaptam, már abban az eldugott öbölben voltam, ahol először találkoztunk. Senki sem volt lent a parton, elég késő volt már. Leültem az egyik napozóágyra és sírni kezdtem. Mindig is utáltam sírni. A folytogató érzés a torkomban, szúró tüdő és égő szemek. Gyűlöltem gyenge lenni. A szomorúságomat felváltotta a düh. Nagyon haragudtam magamra, a körülményekre, mindenkire ebben a rohadt világban. Ledobtam a telefonom, cigit, mindent, amit fölöslegesnek gondoltam. Nem tudom miért tettem, de megindultam a víz felé és csak rugdostam, kiabáltam és nagyon csúnyán káromkodtam. Ki akartam adni magamból mindent. Nem akartam érezni semmit. Nem tudom, mennyi idő telhetett el, de csak akkor eszméltem fel, amikor két kar ölelt körül és nem hagyott mozdulni. Kapálóztam, kiabáltam, de nem eresztett. Olyan volt, mint egy kényszerzubbony.