Csak egy nyár volt (Befejezett)

Búcsú

A reggeli kelés sose volt az erősségem, hát még a hajnali, de nem volt mit tenni. A telefonomat megnézve vettem szomorúan tudomásul, hogy alig pár óra alvással kell végig csinálnom a napot. Lucy is morogva kelt ki az ágyból és indult el a fürdő felé. Amilyen gyorsan és csendben visszarendeztem a szobát, hogy ne lássák így a tulajok. Amíg ezzel voltam elfoglalva, kistesókám elkészült és az utolsó dolgait is berakta, jobban mondva beletömte a táskájába.

Negyed órával később teljesen indulásra kész voltunk. Felöltözve, összepakolva, búcsúzásra készen. Egy halk kopogás zavarta meg a gondolataimat. Az ajtóhoz sétáltam és kizártam, nem lepődtem meg, amikor apa fáradt, táskás szemeit láttam meg. Ők se alhattak többet, mint mi.

- Jó reggelt kicsim! Hogy álltok?

- Szia api! Épp jókor, mindennel kész vagyunk. – igyekeztem nagyon magabiztosnak tűnni és nem a tudtukra adni, hogy így, hogy most már tényleg mennek, egy kicsit berezeltem.

- Szuper. Gyertek át egy gyors reggelire.

- Hogy őszinte legyek, nem vagyok éhes, inkább aludnék még egy kicsit. – kuncogtam halkan. Apa is egy fáradt mosollyal nyugtázta a megszólalásomat.

- Attól még gyertek át a holmitokkal és zárjátok be az ajtót. – Bólintottam és visszamentem a szobába. Lucy az ágyán ül és félő volt, hogy néhány percen belül visszaalszik.

- Gyere, menjünk át apáékhoz. Ha van kedved reggelizz, ha nem, akkor is menjünk át, jó? – néztem rá. Kómás fejjel nézett fel rám, de a reggeli említésére felcsillant a szeme. Ő is olyan, mint és, elég bélpoklos. Erre gondolatra visszafolytottam egy mosolyt és felkaptuk hugicám cuccait. Nem hittem, hogy a táskája lehet nehezebb, mint amikor elindultunk, de tévedtem. Nem tudom, hogy ez, hogy lehetséges egyáltalán, mikor maximum néhány szuvenírt vettünk és azok anyáék táskájában lapulnak.

Nagy nehezen átverekedtük magunkat anyáék szobájába, bezártunk és ledőltünk a konyha asztalhoz.

- Mindennel megvagytok? – érdeklődött anya, miközben még gyorsan végig szaladt a szálláson.

- Igen, minden meg van, be van zárva, nem hagytunk itt semmit. – mondta Lucy ásítva.

- Ügyesek vagytok! – nézett ránk anya. – Zoé, biztos, hogy maradni akarsz? Még meggondolhatod magad. – intézte hozzám a szavait. Koránt se voltam olyan biztos benne, mint, amikor eldőlt, hogy maradhatok, de ezt a világért se mondtam volna. Még jobban féltettek volna, mint amennyire alapvetően is fognak. Egy magabiztos mosollyal válaszoltam.

- Igen, maradni szeretnék. Ne aggódjatok. – Alig, hogy befejeztem a mondatom, rezgett a telefonom, jelezve, hogy üzenetem jött.

„ Tíz perc és ott leszek az apartmannál. Készen állsz/álltok?

Alex"

- Alex kb. tíz perc és megérkezik ide. – mondtam a többieknek, mielőtt válaszoltam volna.

„ Rendben. Hamarosan lemegyünk a szállás elé. Alig várom, hogy lássalak!

Zoé"

- Akkor menjünk le. Minden kész, igaz? – mondta apa. Anya egy bólintással és egy mély sóhajjal reagált. – Nagyon jó. Indulás, mindenki fogjom meg néhány cuccot.

Felkaptuk a cuccainkat, apa vitte Lucy bőröndjét, és majdnem kigúvatt a szeme, amin jót derültem. Én vittem egy másik bőröndöt, egy hátizsákot és egy táskát. Lucy és anya pedig egy-egy hátizsákot és osztozva egy utazótáskát hoztak. Bezártuk az ajtót és megindultunk le a lépcsőn. A recepción leadtuk a kulcsokat és megindultunk a parkolófelé. Alex, amint észrevett minket, megindult felénk és kivette anyáék kezéből az utazótáskát, miközben mosolyogva köszöntött minket. Mi is ugyanezt tették és amint kiértünk az uticélunknak kijelölt parkolóba, nagy sóhaj keretében letettük a csomagokat.

- Tetszik, ahogy sóhajtasz. Csinálhatnád gyakrabban. – suttogta Alex mellettem, nehogy a többiek meghallják. Éreztem, ahogy az összes vér a fejembe futott, mert éreztem a kétértelműséget a szavaiban.

- Hülye! De talán úgy lesz. – kacsintottam rá óvatosan. Szeretem a családomat, de már alig várom, hogy elmenjenek és végre megcsókoljam. Közben Lucy panaszkodott, hogy miért kell ilyen hamar indulni, mikor Ő fáradt és tudna aludni. Nevetve kapcsolódtam be a beszélgetésbe, ami egészen a busz érkezéséig tartott. Ez nagyjából tíz percet vett igénybe.

Elkezdtem elbúcsúzni tőlük, míg a sofőr bepakolta a holmijukat.

- Nagyon vigyázz magadra! Úgy fogsz hiányozni! Írj, amikor csak tudsz! – ölelgetett anya halálra.

- Ti is vigyázzatok magatokra! Szóljatok, amikor haza értek! Minden nap igyekszem keresni titeket, ne aggódjatok. – öleltem én is szorosan.

- Megleszel kicsi lány? – kérdezte ismételve az előtte lévő mozdulatait.

- Igen api! Minden rendben lesz, nincs okotok aggódalomra.

- Azért mi mégis aggódni fogunk, ha megengeded. – mondta elengedve engem.

- Nem engedem meg. – feleltem nevetve.

- Akkor is aggódni fogunk. – nevetett Ő is.

- Ne legyél hülye, ahogy szoktál, jó? – nézett rám Lucy csillogó szemekkel.

- Én hülye? Meg vagyok sértve. – húztam az agyát, főleg, hogy ne kezdjen el sírni, mert akkor a többiek is rákezdenek. – De oké, nem leszek annyira önmagam, mit szólsz? – öleltem meg.

- Sokkal kevésbé tűnik valószínűnek, hogy kirúgnak az első nap. – oltott be rendesen.

- Huuu, ezért még kapsz később. – öleltem még szorosabban, miközben a többiek csak nevettek.

- Ne haragudjanak! – jött oda a sofőr – ideje lenne indulnunk.

- Természetesen! – mondta apa és egy utolsó puszi és ölelés után elköszöntek Alex-től, majd felszálltak a buszra.

Addig integettünk nekik, amíg el nem tűnt a busz a kanyargós utcák rengetegében.

- Jól vagy? – fordult hozzám Al, mikor abbahagytam az integetést.

- Azt hiszem. – feleltem. – De azért nem haragszok, ha megvigasztalsz. – kacérkodtam vele.

- Oh igen? És mégis mire gondoltál? – mosolygott pimaszul.

- Lepj meg! – mondtam. De nem számítottam rá, hogy elkapja a derekam és egy filmbeillő döntés közben csókol meg. Belemosolyogtam a csókba és a nyaka köré fontam a karjaimat. Finoman beletúrtam a hajába és közelebb vontam magamhoz.

- Elég kreatív voltam? – kérdezte, mikor vége lett.

- Fogjuk rá. – kacsintottam.

- Na gyere, induljunk haza. – fogta meg a maradék egy hátizsákomat, a másik kezét pedig rákulcsolta az enyémre.

- Tudom ám én is hozni a cuccomat. – mondtam.

- Tudom, de had legyek úrinő. – felelte és jót derült a saját poénján. – Ja, ne lepődj meg, de robogóval jöttem. – pillantott rám és előhalászta a zsebéből a kulcsokat, mikor a piros kis járgány mellé értünk.

- Hát ez jó buli lesz. – nevettem most én.

- Csak nem félsz? – emelte meg egyik szemöldökét oldalra döntve a fejét, amitől csak még elragadóbb látványt nyújtott.

- Ki? Én? Soha. – mondtam.

- Akkor indulhatunk Hercegnő?

- Persze. – feleltem. Felült a motorra, felsegített engem is maga mögé, karjaimat a dereka köre fonta és gyújtást adva elindultunk az ideiglenes otthonunk felé. Egy új kalandfelé.