tudjátok néha egész jól megvagyok, de aztán meg valami csak megváltozik a fejemben és megváltozok. nem tudom, hogy hogyan kéne azokat az időszakokat megélnem, mikor a egyedül marad ő. mikor egyedül hagyják. mikor nincs igazából egyedül, de mégis. mikor minden kis dolog összedönti a kis világát. mikor próbál túlélni, mikor nincs mi vagy ki megvédje. mikor szenved, mikor haldoklik, mikor pusztulna ki. mikor elbújik. félek, hogy egy nap arra eszmélek, hogy már nincs bennem, hogy meghalt, hogy elpusztították. azt akit oly erősen óvtam, akit nem akartam, hogy felnőjön, aki annyit számított nekem, aki nem hagyott feladni. két személy él bennem. magamat mentem folyamatosan, mentem azt az embert, aki még mer hinni, aki még merne és akarna élni, aki szereti magát és mindenkit. aki nem romlott. ugyanakkor kezdem azt érezni, hogy az énem, aki védelmezi minden erejével kezd elfáradni, kezdi feladni. kimerült, túlhajszolt. a végét járom. kezd minden feledésbe merülni, érzések maradnak, s én rettegek. nem akarom, hogy a világ, a toxikus környezetem, a toxikus énem elpusztítsa őt. azt a kisgyereket aki még próbál élni bennem.
