Elsárgult valóság

𝑰𝑰𝑰.

Szombat lévén kellemes tudatlanságban vesztem el, valahol mélyen az álmok tengerének csábító hullámai közt, így elsőre nem is észleltem a lendületes kopogást. Méltatlanul morogva fordultam egyet az ágyban, hátha úgy majd ki tudom zárni a nemkívánatos reggeli ébresztőmet és tulajdonosát. Viszont egy óvatlan pillanatban akkorát borultam, hogy a fél ház beleremegett. Álmosan nyögve realizáltam, hogy sikeresen levágódtam takaróval együtt a földre, azonban nem jutott sok időm ennek miértjének kigondolására, mert ajtóm már ki is csapódott, felfedve látogatóm.

- Thea! - szólt fölöttem állva egy vidám hang. - Képzeld, megtaláltam a játékot egy webshopban. Tudod, amiről a múltkor meséltem. Amiben bázisokra kell eljutni ilyen harcosokkal. És nem is olyan drága! Szerinted anyáék megvennék nekem karácsonyra? Igazából van több része is, meg ilyen kiegészítő részek, de egyébként csak az alapjáték kerül kicsit többe. - Cseppet sem zavartatva magát levágódott az ággyal szembeni kanapéra, és onnan magyarázott tovább.

- Leo, most ezt tényleg ennyire fontos kitárgyalni? Hidd el, nagyon érdekel, de én még aludnék. Úgyhogy megtennéd, hogy kimész és a délelőtt folyamán vissza sem jössz? - morogtam, miközben lassan összekapartam magam a földről. - Köszi.

- De unatkozok - húzta el a szót, majd egyszerűen csak eldőlt az ülőgarnitúrán, akár egy krumplis zsák. - Anya már felküldött, hogy ne lábatlankodjak lent és hogy kezdjek el házit írni, de még olyan korán van hozzá. És egyébként is, én csak reggelizni akartam. Erre már azt sem lehet - forgatta meg sötéten szikrázó szemeit.

Mielőtt eljutott volna álomittas tudatomig, ami az előbb elhangzott és megkérdeztem volna, hogy mégis miért küldte hozzám anya, egy éles csattanás rázta meg a hotelt, minek hatására kis híján megállt a vérkeringésem. Viszont tény, ami tény, minden álmosság eltűnt belőlem egy szempillantás alatt.

- Ez mi az úristen volt? - néztem tágra nyílt szemmel öcsémre, aki egy laza legyintés kíséretében megcsóválta göndör fürtökkel keretezett fejét. Kösz, nagy segítség vagy.

Gyorsan felkaptam egy melegítőt és egy pulóvert, majd totálisan figyelmen kívül hagyva testvérem felháborodott kiáltozását, válasz hiányában érdeklődve lépkedtem le az emeleti lépcsőn, próbálva kitalálni, hogy honnan származnak a csörömpölő hangok. A lépcsősor aljában egy gipszszobor maradványait fedeztem fel, amint leértem. Végül a kis nyárikonyhában lyukadtam ki, sürgő-forgó emberek tömegében. Anyát szúrtam ki először, így odamentem hozzá, hogy megtudjam, mégis mi a franc folyik körülöttem ma reggel.

- Mégis mi van itt? - utaltam egy sepregető takarítónőre, aki valamilyen kék váza darabjait igyekezett eltakarítani, valamint a korábban látott, ripityára tört szoborra.

- Neked is jó reggelt, szívem - mosolygott rám anya. Furcsán méregetve figyeltem meg kissé zilált külsejét: hosszú barna fürtjei egy kontyba voltak fogva, ami erősen azzal fenyegetett, hogy bármelyik pillanatban szétcsúszhat, lábait melegítő takarta és hozzám hasonlóan a pizsamafelsője virított rajta. - Mint látod, egy kisebb káosz alakult ki ma reggel.

- Igen, észrevettem. De mi történt?

- Nos, Jaz hajnalban felriadt valamire és le akart jönni a konyhába vízért, de megbotlott és véletlen ráesett egy szoborra, ami darabokra tört - kezdett bele, elhúzott szájjal. - Igazság szerint nem kár érte, úgyis apád anyja adta nekünk azt a rusnyaságot valamelyik karácsonyra.

- És Jazlyn? Jól van? - kérdezgettem kissé ijedten, majd körbenéztem. - Hol van most?

- Kutya baja - legyintett szórakozottan. - Ő inkább a szobrot sajnálta. Azt hiszem, a szobájában van most.