Elsárgult valóság

𝑷𝒓𝒐𝒍𝒐𝒈𝒖𝒆

A sűrűsödő sötétségben egy fiatal lány sietett keresztül a házak sűrűjén, türelmetlenül kanyarogva a keskeny utcácskákban, míg ki nem ért a külváros azon részére, ahol már csak ritkásan látott kopott cserepű tetőket. Kopaszodó fákkal és bokrokkal körbeölelve lépkedett a súlyos csendben, amit csak a háta mögül felcsengő lárma és ünneplés tört meg, valamint egy-két tévely madárfütty. A lámpák fénye idáig már alig ért el, így az épp eget uraló hold gyér fényére hagyatkozott, miközben átvágott egy szántóföldön. Egy hűvös szellő lágy táncba hívta mogyorószín tincseit és leheletnyi csókokkal halmozta el kipirult arcát, így apró libabőr lepte el sápadt bőrét. A lány késztetést érzett, hogy összébb húzza magán vastag kabátját, majd jól el is süllyesztette fél arcát a sáljában. Némán, kalapáló szívvel hallgatta a talpa alatt recsegő-ropogó falevelek és a deres fű neszét, közben pedig egyre csak hátra pillantgatott, hogy meggyőződjön róla, nem követi-e valaki.

Nemsokára már el is érte a főutat, melynek mentén néhány perc alatt eljuthatott a temetőig. Már innen látta a távolban halványan pislákoló gyertyalángokat és a felettük lengedező kopasz ágakat. Már orrában érezte a kellemes virág- és a jellegzetes égő faggyú illatának kavalkádját.

Az utat szegélyező lámpák nem sok fényt biztosítottak a mély sötétségben, mégis annyira elégnek bizonyultak, hogy belátható legyen az aszfalt egy része. A lány gondosan szétnézve, gondolataiba mélyedve indult el az úttesten. Tekintete a távoli sírhelyek felé kalandozott, így nem vehette észre a felé vészesen gyorsan közeledő autót. A kormány mögött ülő nő éles fájdalma miatt a hasához kapott és kicsit meggörnyedt ültében, ezért nem tudott idejében dudálni és fékezni.

A váratlan balesetet egy fülsüketítőnek tűnő csattanás jelezte tisztán és érthetően. Az asszony ijedtében megdermedt az ülésben, sebesen a fékre lépett, majd halálra váltan bámult maga elé, át a pókhálósan berepedt, sötét foltokkal tarkított szélvédőn át. Fájdalma tompult, mégsem hallott és látott teljesen tisztán; érzékei mintha hirtelen cserben hagyták volna.

Lassan kinyitotta az ajtót, és kiszállva az autójából, a motorház elé sétált. Rémülten a szája elé kapta egyik remegő kezét, míg a teljesen összeroncsolódott testet nézte maga előtt. Ott feküdt a lány, szőkésbarna haja szétterült véres arca körül, halvány bőrének színe több árnyalatnyit visszaesett. Teste furcsán kicsavarodva nyomódott a hideg aszfaltnak. A nő szemében könnyek csillogtak, amint leguggolva az eszméletlen lányhoz, hátra fordította és gyengéden megrázta őt. Végtagjai remegtek, mégis próbálta összeszedni magát és kitapintani a lány ütőerét. Aztán arcába hajolva azt is meghallgatta, lélegzik-e, de csalódottan, könnyektől ázó arccal állt fel mellőle, megállás nélkül gondolkozva, mit tegyen.

Mit tehetett volna? Talán hívjon mentőt? De hisz nyilvánvaló volt, hogy a lány már nem él. Esetleg rendőrt? Ő nem akart ártani neki. Nem akart börtönbe kerülni. Főleg nem így: mi lett volna a babával? És ha nem szól senkinek, mi lesz a testtel? Semmiképpen nem kerülheti el, hogy meg ne tudja valaki. De mégis mi a teendő ilyenkor?

Szakadozott lélegzettel dőlt neki a kocsinak, míg agyában a gondolatok gyors egymásutánban váltották egymást, akár a gyorsvonat. Rágódott, mit tegyen, mi lenne a helyes és mi lenne a jó számára. Már épp elhatározva magát előhúzta volna kabátja zsebéből a telefonját, azzal a szándékkal, hogy felhívja a rendőrséget, és bejelenti a balesetet, mikor meglátott egy alacsony középkorú nőt felé közeledni. Pánikolva dugta remegő ujjait zsebre, próbálva kitalálni, mit mondjon az alaknak, ha érdeklődne.

- Jó estét, hölgyem - mosolyodott el az újonnan érkező, de mosolyában semmi kedves nem volt.

- Jó estét - préselte ki magából a másik, de leginkább egy gyenge suttogásnak ható köszöntés volt ez.

A jövevény pillantása az út közepén heverő élettelen lányra tévedt, majd felemelve tekintetét, közelebb lépkedett a motorházat támasztó nőhöz, mintha csak valami bizalmas információt állna szándékában megosztani vele.

- Nézze, látom, hogy nem boldogul a helyzettel - kezdett bele, komor arccal vizsgálgatva a másik reakcióját. Nagyon hasonlított egy ugrásra kész tigrisre. -, ezért azt tudom ajánlani, hogy kössünk alkut.

- Egy... alkut? - lehelte csöndesen a másik, arcáról sütött a mély megdöbbenés, szeme értetlenkedve villant fel. - Miféle alkut?

- Nos, mi lenne, ha én azt mondanám, hogy semmissé teszem a látottakat? - mosolyodott el újra, ám tekintete éber volt és éhes.

- Hogy érti ezt? - húzta össze szemöldökeit, kérdőn pillantgatva hol a testre, hol az előtte álló ijesztő nőre. - Meg nem történté teszi vagy mi?

- Nem. Az idő fogaskereke rozsdás, és felettébb nehéz visszaforgatni - lépett egyet lassan előre, mire a másik nő reflexből hátrált volna, de ez a mozdulat félbeszakadt, mikor sarka találkozott a hűtőráccsal. - Ámde, mivel az esetről csak maga és én tudunk, könnyebb eltitkolni, mint azt gondolná.

Egy kígyószerű vigyor kúszott fel az asszony arcára, hangneme kissé hízelgőre változott, és fejét oldalra döntve méregette a vele szemben állót. A másik láthatóan hezitált, azonban úgy tűnt, hamar megszületett a döntése, amint figyelmét visszafordította az ismeretlen felé.

- Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha felhívom a rendőrséget és beszámolok nekik a történtekről - lépett el oldalra. Feltett szándéka volt, hogy visszaülve az autóba, szavaihoz hűen teszi, amit helyesnek látott, mégha ismerte is a következményeket.

Azonban mikor csontos ujjak fonódtak vékony csuklója köré, azonnal visszafordult beszélgetőpartnere irányába. Mielőtt viszont felháborodottan megszólította volna a nőt, az fenyegető arckifejezést öltve halkan felmordult.

- Máshogy fogalmazok - lépett közelebb újra a másikhoz, míg annak kezét szorosan tartotta - Erről az esetről nem szól senkinek. Sem arról, hogy a lány balesetet szenvedett, sem arról, hogy valaha is találkozott velem. Érthető voltam?

A levegő egy pillanatra megdermedt az egész útszakaszon, még az elszíneződött falevelek sem moccantak a gyenge szél hívó szavára. Érezték, hogy valami nincs rendben, mégis mélységes hallgatásba burkolóztak, amely olyan veszéllyel kecsegtetett, ami dermesztő susogásával gondoskodott az örkös csendről.