Hamvakból az Istenek!

1. Fejezet

Elizabeth

Egyik láb a másik után. Mély levegő, ki és be. Néhány nyanvadt mérföld mégse vagyok képes megtenni. Remeg a térdem, sajognak az izmaim, az állóképességem egyenlő a nullával. Életemben nem éreztem magam ilyen kiszolgáltatottnak, ennyire gyengének. Sebezhetőnek. Túl nagy energiát szabadítottam fel túl rövid idő alatt. Még egy lépés, fától fáig. Apró célok, de mindeggyikkel előrébb vagyok, minden fájdalmas lépéssel közelebb jutok az otthonomhoz. A testvéreimhez, akik olyan könnyedé cserben hagytak. De mégis... senki más nem maradt nekem. Teleszívtam a tudőmet, kiszáradt torkomat perzselte a szojúság. Ráadásul éhes is voltam. De ahhoz se volt elég erőm hogy norális tempóban haladjak és ne csak vánszorogjak, akkor vadászni mégis hogy lettem vola képes. Alakot váltani meg.... Próbálkozni is kár. Összeszedtem minden erőm és újabb lépéseket tettem lőre. Az energiám rég elfogyott, a dühöm és a kétségbeesésem hajtott előre, meg a rettegés hogy minél távolabb kerüljek attól az átkozott helytől. Újjabb lépés előre. Vagy legalábbis olyasmi, a jobb lába amit törötten és fájón húztam magamután beakadt valamibe én pedig pofára estem és lebukfenceztem a domboldalról. A fájdalom és a szégyen könnycsepjei csípték a szemem de nem engedtem őket kicsordulni. Nincs az az Isten. Feltápászkodtam, nem törődve a lábamban megkétszereződött fájdalommal és a ruhám maradék cafatjait átitató forró ragacsos vérrel. Megpróbáltam felállni. Feltoltam magam a remegő kezeimmel, az arcom fájdalmas grimaszba torzult. Aztán az avarban megcsúsztam, a karom kifordult. A fejem hangos koppanással landolt a betonon és nem maradt más csak a sötétség a fájdalom és a saját keserű nevetésem.

*************************************************************************************

Egy kórházban ébredtem és mindenem fájt. Ez utóbbi jóval fontosabb tényező mert bizonyítja, hogy élek. Legalábbis még. A fehér falak és a hideg fényű lámpák a kis terem minden centijét fehér fénnyel töltötték meg és a gépek csipogása felruházta az egészet egy eléggé kísérteties hangulattal. Imádtam, minden fehér volt. Fehér és fényes. Távolságtartó, büdös vegyszerszagú, de fényes. Talán hülyeségnek tűnhet és máskor én is biztos jót derültem volna magamon, de most színtiszta örömöt éreztem és semmi mást. Egy percig csak a mámoros felismerés töltött el miszerint: Élek! Élek és szabad vagyok!

De, mint már említettem volt ez nem tartott tovább egy bő percnél miután szépen lassan megtöltötték a fejem az egyéb gondolatok. Még egy másodpercet adtam magamnak, hogy kiélvezzem a puha kórházi ágyat, a meleget és a viszonylagos biztosságot majd felültem. Ezzel mintegy önerőből vissza is ugrottam az őrületbe, de komolyan bele, egyenesen a közepébe. Egy női ápoló vagy hogy nevezik az emberek őket rögtön hozzám szaladt amint feltűnt neki, hogy csodával határos módon nem leheltem ki a lelkem korábban.

-Jajj kisasszony, kérem feküdjön vissza!-meztelen vállamra tette kis puha kezét amitől fájdalom cikázott végig az egész karomig mint sok apró tűdöfés. Nem hagytam hogy az arcomra bármi is kiüljön. Sorra vettem a sérüléseim amikből hát, enyhén fogalmazva is volt dögivel. A testem jóval gyorsabban regenerálódik mint az embereké de amikor ennyi és ilyen mértékű károsodásról van szó még én se vagyok képes percek alatt talpra állni. Erősek vagyunk de nem halhatatlanok. Ugye milyen kár hogy én ezt gyakran elfelejtem? Aha, szerintem is. A felszíni zúzódásaim és sebeim ugyanolyan állapotban voltak mint korábban, ahogy észrevettem néhányat össze is varrtak. Valamennyi segítséget talán nyújt de összeségében teljesen felesleges. A törések nagy része viszont szerencsére szinte teljesen rendbe jött, persze fájni fognak mint a veszedelem de tudok tőlük mozogni.

-Kaphatok.... kaphatok inni?-kérdeztem rekedten és a tőlem telhető legbizonytalanabb hangon. Na igen ez utóbbi nem annyira az én műfajom. Megértő mosolyt kaptam válaszul és a nő gyorsan eltipegett a helyiség másik végébe majd egy pohár vízzel tért vissza. Amíg bele nem kortyoltam a hűs folyadékba fel sem tűnt, mekkora szükségem is van rá valójában. Bár az infúzióból a szervezetem bőven megkapta a szükséges tápanyagait a torkom olyan száraz volt akár a felégetett sivatagok. Mohón kortyoltam, még akkor se álltam meg mikor ügyesen félre nyeltem és köhögve köptem az ölembe. Fenséges látványt nyújthattam az biztos. Az elmúlt hónapokban a gátlásaim nagy részét levetkőztem de a büszkeségem még ha a földbe is tiporták, továbbra is állt. Nem olyan szilárdan mint régen de mivel semmi más nem maradt nekem, azt nem adtam. Miután az utolsó cseppet is eltűntettem nem adtam vissza a poharat, lassan emelgettem a súlyát mérlegelve.

-Hol vannak a ruháim? -a rekedtségem eltűnt és viszonylagosan felfegyverkezve a bizonytalanságom is gyorsan hátra hagytam. Kihúztam magam és acélos tekintettel bámultam a nő arcát, aki, mint mindenki más, kényelmetlenül mocorogni kezdett.

-El.... Elégtek, hölgyem. -Nos igen, a kisasszonyból egy csapásra hölgy lettem. Az emberek kiszámíthatóak és könnyen manipulálhatók.

-Akkor adjon valami más ruhát. -parancsolom ellentmondást nem tűrő hangon miközben a tűket lassan kihúztam az alkaromból. A helyükön apró élénk vörös vércseppek indultak útnak. Egy mozdulattal elkentem őket majd felállva a nő után indultam, akin látszott, hogy még mindig sokkban van. Vagy újra, ez csak részletkérdés.

-Kérem, hölgyem feküdjön vissza, mindjárt jön az orvos. -szólt rám összeszedve minden tekintélyét, amiből lássuk be valóban édes kevés volt.

-Elmegyek. -szóltam és mielőtt tiltakozhatott volna folytattam-Saját felelősségre elmegyek, vagyis nem tarthatnak itt.

Lassan indultunk le a lépcsőn én pedig minden lépésnél átkoztam az eget amiért nem bírok nyugton maradni. De mindenképpen el kellet jutnom a bátyáimhoz. Az az első. Még ha nekik nem is én vagyok az első. Hangosan szedve a levegőt, minden lépésnél nyikkanva végül levánszorogtunk a földszintre. Az ápoló mellettem hol haragos hol aggódó hol értetlen pillantásokkal bombázott. A lépés közben a tekntete még dühös volt, a fájdalmas nyögésemnél lett aggódó és ezt követte a teljes értetlenség, majd megint jött a düh. Nem fordítottam rá ennél nagyobb figyelmet. Levonszoltam testem a földszintre majd megvártam amíg intézkedett a recepciónál és oda hozott hozzám egy rakat papírt és egy tollat.

-Csak akkor írja alá, ha teljesen biztos a dolgába. -Szólt egy öreg viszonylag nagydarab férfi, arcán színtiszta együttérzéssel.

-Soha nem lehetek semmiben se teljesen biztos-válaszoltam majd egy keserű mosoly kíséretében ráfirkantottam a nevem, amit úgyse találnak meg egyik emberi rendszerükbe se.

Miután kaptam egy kétszámmal nagyobb nadrágot és egy térdig érő pólót, utamra engedtek és valószínűleg el is felejtettek. Remélhetőleg. Az első gondolatom az volt hogy alakot váltok. A második hogy fejbe lövöm magam. Ha alakot váltanék, ha alakot tudnék váltani 3 óra max 4 és megtalálnám a testvéreim. De nem tudok. Mert ezt is elvették tőlem. Ökölbe szorítottam a kezem és elindultam a parkoló felé. Akkor a fejbelövést elnapoljuk és lopok egy kocsit amivel 2 nap alatt talán oda is érek ha addig nem kapcsolnak le. Ennél mélyebbre már tényleg nem süllyedhetek...