Hamvakból az Istenek!

2. Fejezet

Elizabeth

Aprócska hotelszobát kaptam a megbűvölt fogadóstól, kényelmetlen ággyal és pepírvékony falakkal. Ez utóbbi miatt úgy éreztem megõrülök, alapból is jobb a hallásom és egyáltalán nem akartam tudni mi folyik a szomszéd szobában. Sejteni se akartam de miden egyes falnak csapódó test hangját nyögés követte így lett volna egy tippem. Csak abba reménykedhettem hogy hamar elhallgatnak. Lerogytam az ágyra és igyekeztem csak és kizárólag a számon át lélegezni hogy ne érezzem az ágy áporodott és egyéb szagait amiket nem kívánok boncolgatni legalábbis nem amíg benne fekszem. Magamra rángattam a takaróm és kinéztem egy szimpatikus penészfoltot a plafonon és szemezni kezdtem vele hátha tudja a válaszokat a kérdéseimre. De persze ő honnan is tudná ha még én se tudom. Csak feküdtem és bámultam kiürített fejjel és nem hagytam hogy a múlt akár egy apró részlete is be csússzon az agyamba. Bámultam az undorító kis lakótársam és vártam hogy történjen valami, vagy inkább ne. Csak legyen csend és nyugodtság. Nem akartam érezni semmit, csak a takaró adta meleget és a gyertyák természetes fényét. Nem a lámpák hideg fehérségét, az igazi tűz forró éltető melegét. Aztán olyasmi történt ami már rég nem ha a kómába esést nem számoljuk: nyugodtan aludtam el. Milyen kár hogy ez nem tartott sokáig.

Nem a mocskos kis motelszobámban ébredtem de nem ám. Vagyis először nem is tudtam hol is ébredtem. Sötét volt, nem olyan minta amikor éjjel lecsukjuk a lámpát vagy mint amikor beborul az égbolt. Az a sűrű, fekete, áthatolhatatlan sötétség ami csak és kizárólag a föld alatt fordul elő. Olyan mályen ahová semmilyen fény szikra nem szivárog le. Nem akar, nem mer, nem tud. Valójában oly mindegy. Minden nyirkos, a falak koszosak és hideg van, fogvacogtatóan hideg. Pislogok párat hátha elmúlik a sötétség de semmi, mintha leragadt volna a szemhéjam semmit nem látok. Nem látok de azért pontosan tudom hol vagyok. Na jó ez így nem igaz nem tudom hol vagyok, de tudom kinél. Tudom hogy ha látnék akkor mély jégkék szemeket látnék. Tudom hogy ha látnék akkor az arca elé hulló aranybarna tincseit látnám. És tudom hogy hogy ha látnék akkor az arcán fájdalmat látnék keveredni valami beteges igazságérzettel miközben újra és újra megégeti a bőröm jéghideg tüzével. Fájna neki az árulásom, az amit ő árulásnak gondol. Fájna neki hogy meg kell büntetne de tudja hogy megérdemlem. Fájna neki ahogy hallja a sikolyaimat mikor az őrei eljátszanak velem. És fájna neki hogy tudom hogy fáj neki mégse érdekel. Hogy nem fogadom el ami lett belőle, nem harcolok az ő oldalán mikor ő szeret. Ő engem szeret, mert ő lát engem és tudja hogy mi ugyan olyanok vagyunk. Valahol a távolban felhangzott egy sikoly, az én sikolyom. Majd újra, élesebben, hangosabban mint az előbb. De nem én sikítottam. Olyan hirtelen pattant ki a szemem hogy fájdalmasan erősnek tűnt a szobában égő gyertyák halovány fénye. Újabb sikítás hangzott fel. A szomszéd szobából az előbb még örömteli nyögések helyett most fájdalmas sikítások és zokogások szűrődtek át. Át se gondoltam mit teszek, kipattantam az ágyból és kirohantam az éjszakába majd ideglenes szomszédjaim ajtaján kezdtem dörömbölni. Egy a 30as évei közepén járó férfi nyitott előttem ajtót, félig kigombolt ingbe és borzas barna hajjal. Alig értem a válláig, így enyhén lábujjhegyre kellett állnom hogy átleshessek felett. Csak azt láttam amit vártam mégis elborzasztott. A nő arcát zúzódások borították, orrából vér csordogált, az alatta lévő szőnyegre is jutott bőven. Pillantásom vissza kalandozott a férfira, ökölbe szorított véres kezére és dudorodó nadrágjára. Arcomon méla undorral néztem a szemébe.

-Van valami gond, kislány?-kérdezte lenézően. Újra a nőre pillantottam, segítenem kéne neki. Egyedül van és védtelen de.... Valahol mélyen bennem megmoccant valami. A kisördögöm gonoszan suttogta a fülembe hogy nekem se segített senki. Egyedül kellet megoldanom. A nő alig lehetett húsz, hosszú szőke haja és valószínűtlenül világos kék szeme volt, amikkel reménykedve nézett rám. Elkaptam róla a tekintetem.

-Ezen a lepratanyán papír vékonyak a falak, én pedig aludni akarok. Maradjanak csendben!- hátul újra felhangzott a halk sírdogálás a férfi pedig rám villantott egy elégedett vigyort amiért nem említettem a hölgyet a kárpitján.

-Majd igyekszünk.-ezzel a végszóval az arcomba vágta az ajtót én pedig vissza sétáltam a saját kis szobámba. Az érkezésemkor bevágó huzat eloltotta a gyertyák fényét, mintha a kis lángok is elítélnének. Épp úgy ahogy én magamat. Miközben újra meggyújtogattam őket azzal győzködőm magam hogy semmit nem változtat meg ha megmentem. A nagy játékban ennek a lánynak, még csak nem is nő, nincs szerepe. Nincs jelentősége. Nem fog semmit tenni amivel majd bármit is befolyásolhatna, nem lesz semmi amit megváltoztatna az élete, vagy ha már itt tartunk a halála. Valamit a földhöz vágtak és a hangra összerezzentem. A csörömpölés úgy vágott tarkón mintha a szilánkok tényleg engem értek volna. Egy másodperc erejéig lerázom magamról a hideg zsibbadtságot és megdöbbent a felismerés hogy mit tettem. Hogy mivé tettek. Nem hagyhatom csak úgy ott. Felpattantam az ágyról és visszarohantam a szomszédomhoz. Nem kopogtam és nem vártam meg amíg kinyitja az ajtót, a vállammal nyomultam neki és a gyenge kis zár könnyedén megadta magát, alig kellett hozzá erőt kifejtenem. Két megdöbbent szempárral találtam szembe magam, mindkettőben mély rettegés csillant. A lány a férfitól fél ez egyértelmű de hogy a pasi mitől azt nem is sejtem. Esetleg valamilyen hatóságtól, hogy kihívtam magammal valakit. Valószínűleg tényleg ez az oka mert amint rájött hogy ismételten egyedül érkeztem perverz vigyor terült el az arcán és mély hangon kérdezi:

-Jöttél te is játszani?

-Hát hogyne.-válaszoltam a szememet forgatva és megesküdtem volna hogy egy másodpercre bizonytalanságot láttam a szemébe. Egyre közelebb jött én pedig meg se mozdultam csak rezzenéstelen tekintettel figyeltem. Más talán megpróbálna beszélni vele. Megkérdezné mi baja. Miért csinálja. Ha nekem tennék fel ezeket a kérdéseket épp az lenne rájuk a válaszom mint most a férfi közeledésére. Hátra húztam ökölbe szorított kezemet és az arcába csaptam. Üvöltve rogyott a szőnyegre, orrából szó szerint spriccelt a vér. Nem volt szép látvány. Biccentettem a lány felé aki feltápászkodva majdnem teljesen meztelenül kirohant a szobából.

-Remélem élvezte a játékot.-szóltam vissza kedvesen a zsanérjain himbálózó már használhatatlan ajtóból. A lány feltalálta magát és letáborozott a szobám előtt, sírdogálva várt rám miközben hálásan mosolygott. Talán tényleg inkább ott kellet volna hagynom. Szótlanul elsétáltam mellette ő meg csendben követett, pedig senki nem hívta.

-Nagyon köszönöm...-kezdte szipogva.

-Miért vagy még itt?-kérdeztem rá se nézve. Megdöbbent kis hang szakadt ki belőle, mint amikor egy gumikacsából kipréselnek minden levegőt.

-Én... Csak... Izé meg akartam köszönni.....-habogott össze vissza.

-Megköszönted. Mehetsz.- néma csend. Se léptek hangja se szipogás. Csak mély döbbent csend. Aztán elment. Nem erősködött tovább nem figyelt csak elment. Hegyeztem a fülem és még hallottam ahogy egy autó motorja felbőg a parkolóban majd elhajt. Régen imádtam ápolni a sebesülteket. Minden döglődő állatkát össze szedtem az erdőben és az utcákon majd haza vittem és tartósan zokogtam mikor elpusztultak. A bátyáim nem értettek, de én tudtam hogy ez így helyes, a lelkiismeretem makulátlanul tiszta volt. Már nincs olyanom. A kezemre nézek, lassan aprócska kékes fényű láng kezd éledezni benne. Fájdalmasan kicsi és gyenge akár a gazdája. Ökölbe szorítom a kezem mire kialszik. Mennyivel könnyeb kioltani mint meggyújtani. Megrázom a kezem és egyesével a gyertyákat is kioltom, elmorzsolom őket az ujjaim között nézem ahogy a helyiség sötétbe borul. Aztán csak megfordulok és elmegyek.