Hamvakból az Istenek!

6. Fejezet

Elizabeth

Órákig mentem egyenesen előre, keresztül mindenen, délre pedig rátaláltam arra amit egyszerre nagyon szerettem volna és amitől irtóztam. Kifinomult érzékszerveimmel végre megtaláltam a testvéreim szagát. Ami azt jelenti hogy valahol a közelbe lesznek. Valójában csak reménykedni tudtam hogy itt lesznek, egyáltalán nem tudtam merre mehettek a történtek után. Hisz még azt se tudtam én hol vagyok azon kívül hogy valamerre az emberek között. A legrosszabb helyen ahol csak lehettem. A népeink között évezredek óta egyetlen egy megállapodás volt. Mi nem megyünk a közelükbe ők pedig néhány kivételes személy kivételével nem tudják hogy létezünk. A megállapodás tökéletes volt, ők féltek tőlünk minket pedig nem izgatott hogy vannak. Nem jelentenek fenyegetést, valójában mindössze a humán formánkba lennének képesek elpusztítani de még úgy se igazán. De ha a valódi alakunkban futnának össze velük biztos hogy esélyük se lenne. Ezért se értem igazán hogy az ősök miért is hagyták hogy csak úgy éldegéljenek. De végül is ez nekem nem igazán számít, a lényeg csak annyi hogy ne vegyenek észre.

Úgy másfél órámba telt hogy rá találjak a házra ahol a szag a legerősebb volt. Sejtelmem sincs honnan van pénzük egy ilyenre, a három emeletes modern építésű ház kertjében medence volt, kis tavak és mögötte egy erdő terült el. Minden amire szükségük lehet. Víz, levegő, föld. Majd kifaggatom őket hogy is szerezték. Kicsit hátrébb mentem majd neki futva átugrottam a magas vas kerítést ami a telek körül emelkedett. Ahogy földet értem guggolva maradtam és csendben vártam hogy felhangozzék az értetlen szomszédok hangja. De az utcán továbbra is csend honolt, mintha a természet is nekem akarna segíteni. Most már egy cseppet nyugodtabban indultam a házhoz miközben igyekeztem a legapróbb neszeket is meg hallani hogy megtudjam a bátyáim vajon itthon vannak e. Régen ilyenkor még mélyen aludtak, az éjszakában nyúló dorbézolások után olyan mély álomba estek mintha csak lelőtték volna mindegyiket. Én sose mentem velük. Szerettem az éjszakát, sétálni benne, nézni a csillagokat és bujkálni a sötétbe. Zseniálisan ment, megtanultam elűzni magamtól a fényt, beburkolózni az árnyakba, szinte teljesen láthatatlanná váltam. De mégis jobban szerettem a nappalt. A meleget, a fényt, a nap energiája engem is feltöltött, kapcsolódott az elememhez és így sokkal erősebbnek éreztem magam. A fiúknak nem voltak ilyen gondjaik, az elemük akárhol megtalálható. De az is igaz hogy nem tudták előállítani, ebből a szempontból én számítottam szerencsésnek, a tűz valójában tiszta energia, ha elég jól vagyok hozzá magam is előállíthatom és akkor csak úgy van. Belőlem egy darab. Amit most valahogy nem találok, kifacsarták aztán elvették. Megráztam a fejem, vörös tincseim repkedtek körülöttem miközben igyekeztem kiűzni a fejemből a sötét gondolatokat. Hátra nyúltam és az ujjaimmal elkezdtem kibontani a mostanra széna boglyává össze állt hajzuhatagom. Nevezzetek hiúnak de nem akarom úgy viszont látni a testvéreimet hogy ilyen csapzott vagyok. Az is elég hogy úgy nézek ki mint egy anorexiás zombi. Egy ideje szerencsére nem kerültem tükör elé és nem is volt rá se időm se energiám hogy a kinézetem miatt aggódjak. De tudom hogy lefogytam, az izmaim szinte teljesen eltűntek a melleimről ne is beszéljünk. A csontjaim olyan erővel feszülnek a bőrömnek, félő hogy a végén még át lyukasztják. A bőröm arany barnasága sápadt fehérré fakult, a hajam elvesztette a régi csillogását. Mind e mellet koszos is voltam, szakadt ruhákat viseltem.... Nem úgy néztem ki mint amikor utoljára találkoztunk. A vidám mosolyról nem is beszélve. Na igen, azt jó időre a talonba tettem. Leporolgattam magam mintha csak számítana majd elindultam a ház felé. Az a baj hogy nem itt nőttem fel. Nálunk nincsenek ilyenek. Vannak őrök, de ha valaki betörne bőven meg tudnám védeni magam. Így eszembe se jutott hogy a fiúk a modern technikához fordulnak. A riasztó rám hozta a frászt. Akkorát ugrottam ha lett volna erkélyük tuti telibe fejelem. Ebből a szempontból mázlim volt. Mint valami rohadt őzike a fényszóró előtt teljesen ledermedtem és csak bámultam magam elé. Mire észbe kaptam hogy ennek nem biztos hogy jó vége lesz már nem csak a házban vijjogott a riasztó. Vissza rohantam a kerítés felé majd magasról leszarva hogy valaki esetleg észre vehet át vetettem magam felette és guggolva érkeztem az utca hideg aszfaltjára. Felálltam, ismét leporoltam magam aztán tettem egy lépést. A villogó autók ezt a pillanatot választották hogy megérkezzenek. Pici koromban még amikor fiatal voltam nem értettem hogy amikor valakik neki állnak a palotában verekedni az ott lévő sok őr miért nem fékezi meg az ámokfutókat. Teljesen fel voltam háborodva. Anya elmagyarázta hogy ez valójában nagyon egyszerű, csak akkor hagyták a verekedést ha két férfi vagy két nő esett egymásnak. Probléma megoldás. Ha ők így akarják kezelni a dolgaikat csak rajta. Ezért nem is értettem hirtelen hogy a nyamvadt emberek mi a retkes francért szólnak bele a dolgaimba. Mi a halál közük van nekik ahhoz hogy én be megyek e oda vagy sem. Két autó közvetlenül mellettem parkolt az egyik pedig távolabb állt meg. Fegyvert fogtak rám. Majdnem elröhögtem magam. Aztán elgondolkoztam. És ráeszméltem hogy a helyzet egyáltalán nem nevetséges. Emberi alakomba sebezhető vagyok és még akkor se válthatnék alakot ha képes lennék rá. Az erőm nincs. Azon kívül az apró lángon kívül amit a motelben gyújtottam semmit nem sikerült produkálnom. Tutam harcolni. 3 bátyám van, még szép hogy megtanultam verekedni, ráadásul kaptam oktatást is és még élveztem is hogy leverhetem őket. A fegyverekkel is tudtam bánni, még ha pisztolyt nem is tartottam soha a kezembe. Nem lehet az olyan bonyolult. Mindezek ellenére nem akartam megkockáztatni hogy szét loccsantsák a fejem. Több okom is volt. 1 nem akartam meghalni. 2 nem akartam hogy így haljak meg, ismét a hiúságom. 3 nem akartam hogy a bátyáim ne tudják meg az igazat és az gondolják rólam hogy.... szóval amit most gondolnak. Valójában fogalmam sincs pontosan melyik verziót ismerik. Van egy pár és egyik kedvezőbb számomra mint a másik. Remélem érződik az irónia. Lassan fel emeltem a kezem és a férfiak felé fordultam.