Hamvakból az Istenek!

8. Fejezet

Elizabeth

Voltak. Valamikor régen azok voltak. Mielőtt annyiféleképp árultuk el egymást és szegtük meg az esküinket hogy megszámolni se tudnám. Mielőtt annyi hazugságot adtunk el hogy már magunk se bírtuk. Mielőtt a legfájdalmasabban árultunk el mindent és mindenkit amiben hittünk. Mielőtt mindenre leszállt a hamu.

-Akkor 4en vagytok ikrek?-rántott ki az elmélkedésből egy vékonyka női hang. Hogy az emberek milyen nyomasztóan idegesítőek. Csak bólintottam és a tekintetem vissza irányítottam a srácra. Volt benne valami ami az otthonomra emlékeztetett. Nem is. Valami ami a ຜູ້ລ່າ.... A szeme. Olyan volt a szeme, sötét, vad és kiszámíthatatlan mintha a nyers mágia ott kavarogna a mélyén. Ráadásul valamiért vonzott, incselkedett velem mintha olyan mágiája lenne ami táncba hívná az enyémet. Persze tudtam hogy ez erősen lehetetlen. A népeink évezredekkel ezelőtt külön váltak ha nem régebben hisz a fajtánk mindig is felsőbbrendű volt az emberekénél. Bár a fivéreim ide menekültek a háború és a rájuk vadászó ນາຍພານ

Elől ettől függetlenül biztos hogy a népünk egyik tagja se rejtőzködik itt. Egyrészt akinek menekülnie kell az bűnt követett el és aki bűnt követett el az nem jut át élve a határainkon. Az ösi egyezmész szerint nem léphetjük át se mi se ők a határt. De persze nem is akarjuk, a Főnix se közösködik a verebekkel. Szóval esélytelen hogy ez a fiú legyen akármilyen nagydarab és csábító akkor se tartozhat közénk. Hiába olyan mintha incselkedne, hívogatná a mágiám. Az amúgy se fog neki válaszolni, olyan mélyre eltemetődött hogy ha akarnám se találnám.

-Miért rohantál el?- kérdezte a fiú. Ryan ha jól emlékszem.

-Miből gondolod hogy közöd van hozzá?- kérdeztem vissza a leg lenézőbb leg fensőségesebb hangomon amit a palota falain belül tanultam ott is leginkább csak a tanácstermekben használtam. Mikor Készültem valakit porig alázni.

-Úgy rohantál el mint akit bántottak.- felhorkantam mire összevont szemöldökkel meredt rám.- Ha így van szólnunk kell a rendőrségnek vagy valakinek.

-A fiúk akkor se tudnának bántani ha akarnának.- felcsaptam az állam és kihúztam magam amivel nyertem ugyan pár centit de továbbra is csak a mellkasáig értem. Az igen széles és a feszülős póló alatt keménynek és formásnak tűnő mellkasáig. Azonban ez nem igazán tántorított el semmitől, hozzá szoktam hogy igencsak alacsonynak számítok.

-Az őzike pillantásodból én nem ezt szűrtem le.-vágta rá csípőből. Ő is kihúzta magát ezzel még feljebb emelkedve teljesen beárnyékolva engem. Igen lefogytam, igen elvesztettem az izmaim és az erőnlétam nagy részét és igen nem vagyok birtokába a mágiámnak ettől függetlenül viszont igy is bőven erősebb vagyok egy embernél, harcra neveltek és 3 fiúval nőttem fel. Majdnem felnevettem. Majdnem kihívást intéztem hozzá. Amúgy is hogy mer nemhogy egy közrendű valaki de egy ember ilyen hangot megütni velem szemben. De ez itt nem így meg és nem kéne azzal felhívnom magamra figyelmet hogy egy ilyen kölyökbe egy kis jómodort verek. Mély levegőt vettem és elkezdtem magam nyugtatni. Őzike pillantás. Valóban olyan lehetett a tekintetem. Sebzett, megtört, kifordított. Ez lettem. Egy senki, egy védtelen rangfosztott senki. Ahogy a gondolataim arra terelődtek a csontjaimba bekúszott a hidegség és a fájdalom emléke. Visszatért az érdektelenség, az érzelmek amiket a bátyámék látványa és a kíváncsiság amit a fiú váltott ki eltűntek. Nem izgatott.

-Nem érdekel.-mondtam ki. Magam sem tudom hogy neki válaszoltam e vagy magamnak mondtam bánatosan de nem is izgatott. Napok óta nem aludtam normálisan, nem ettem, nem éltem. Kimerültem és elegem volt a folyamatos csendből a bensőmbe ahol egykor a mágia morajlott folyamatosan. Fel se tűnt hogy újra reszkettem. Vagy az nem tűnt fel hogy egy ideig elállt. Csak az hogy most megint és ez idegesített. Idegesíttet ahogy a fájdalmam, a félelemem, a gyávaságom, minden. Elegem volt. Örömmel fogadtam ismét az áldott sötétséget amibe valószínűleg magamat hajszoltam.