Ereri/Eruri Oneshots

Vágyak és letörhetetlen szárnyak (eruri)

(avagy az az eruri sztori, amiben egyszer sem szerepel Erwin neve :D)

Ha eszembe jutnak az eltelt, ilyen jellegű éjszakáim, sosem tudom eldönteni, hogy mit is érzek igazán. Egy idő után közömbössé válnak a dolgok, megtanulja az ember lemosni magáról a fura, félresikerült, nem kívánt érintéseket, a kínos megjegyzéseket és a pejoratív beszólásokat is. Ez még nem jelenti azt, hogy lélekben nem zavar, de ha más nem látja rajtam, nekem is könnyebb eltitkolnom az igazi érzelmeimet. Így pedig mindenki jól jár. Egyszerű ember vagyok. A sorsom az enyém, vagy elfogadom vagy összezuhanok amiatt, mert nekem ezt dobta a gép. Én az előbbit választottam. Harminckét évesen nem érzem magam elég öregnek a halálhoz, akkor sem, mikor megpillantom azt a hatalmas kastélyt, ahova ma mennem kell. Az Ackerman-birtok. Az ország leggazdagabb arisztokrata családjának otthona. A második helyen állók hatalmas vagyoni különbséggel maradtak le mögöttük, esélyük sincs még csak a közelükbe sem férkőzni. Az Ackermanokról pedig az a hír járja, hogy lassan már gazdagabbak a királynál is.

A birtok hatalmas, soha életemben nem küldtek értem hintót, de nyilván el akarják kerülni a feltűnést, ahogyan én, egy egyszerű, földi halandó odacsörtetek a birtok hatalmas vaskapuihoz.
Szinte végeláthatatlan fasorok és bokrok közt kanyarog a hintó az éj sötétjében, nem szoktam izgulni, most mégis bennem van egy kis félsz. A kastély már előttem magasodik, fényárban úszik, fáklyák és lámpák teszik láthatóvá. Soha nem voltam még ennyire gazdag embernél.

Az újságok egy időben tele voltak a hírrel, miszerint a híres-neves Ackerman-család örököse nem kedveli a hölgyek társaságát, mindezt abból leszűrve, hogy sosem mutatkozott nőkkel semmilyen eseményen. Volt, aki elhitte, volt, aki nem, én az utóbbi kategóriába tartoztam egészen tegnap késő délutánig, amikor egy cselédruhába öltözött nő megkeresett a Vörös házban.

A hintó a hatalmas, oszlopos bejárat előtt áll meg. A kocsis hátrapillant, én pedig veszem az adást és kiszállok.

A hintó elhajt, alig pár perc telik el, és nyílik a hatalmas ajtó. Olyan érzésem van, mintha figyelmének. Egy alacsony, szőke lány nyitja ki, még csak nőnek sem mondhatnám, talán éppencsak töltötte a huszadik életévét. Biztosan cseléd.
- Jó estét - köszönök, a lány bólint, majd odébb áll, hogy bejöhessek.

Egy hatalmas előtérben állok, ha megszólalnék, biztosan visszhangzana. Oszlopokat látok mindenfelé, lépcsők vezetnek fel a jobb és bal oldalon is, díszes vaskorláttal keretezve, ajtók és bejáratok nyílnak, a falak fehérek és tiszták, sehol nem égnek a petróleumlámpák, csak itt, a hallban. Képek díszítik a falakat, az ablakok makulátlanok, csupán az este miatt nem lehet kilátni rajtuk. Puha, vörös szőnyeg borítja a padlót, mintaszegély szalad végig a falakon.

Friss, tiszta illat van, próbálom valamihez konkrétan hasonlítani, miközben a lánynak adom a kabátom, mert nyúl érte.
- Menjen fel a másodikra ezen a lépcsőn - mutat a jobb oldali felé -, forduljon jobbra, majd egy hosszú szekrénysor után a második ajtón menjen be, ne kopogjon - hadarja el gyorsan. Még csak válaszolni se nagyon van időm, mert a lány esiet. Ottmaradok az Ackermanok kastélyában - egyedül. Soha életemben nem gondoltam volna, hogy majd egyszer nekem adatik meg az a lehetőség, hogy betegyem a lábam ide. Ha csak belegondolok, hogy mi miatt, rögtön érzem, hogy görcsbe ugrik a gyomrom. Messze nem azért, amit majd csinálnom kell. Sokkal inkább amiatt, akivel ezt majd tennem kell.

Veszek egy nagy levegőt, majd a lépcső felé indulok. Felmegyek a másodikra úgy, ahogy a lány mondta. Sehol máshol nem égnek lámpák, csak ezen az útvonalon, még eltévedni sem tudnék. Jobbra fordulok, mindkét irányban folyosó húzódik, de csak az említett irányba látok el. Megtalálom a mondott szekrényt is, egy polcos, sok fakkos, díszített fa bútor, tele van képekkel, díjakkal, kitüntetésekkel és egzotikusnak tűnő cserepes virágokkal. Innen a második ajtó.
Emelném a kezem, de eszembe jut, hogy mit kért a lány: ne kopogjak.