Ereri/Eruri Oneshots

Felár (eruri)

– Reggelre itt leszek, kicsikém – Mike fennhangon és gusztustalanul vigyorogva szól utánam a kocsiból, nem nézek vissza, csak intek, és annyi bőven elég.
A kopott sporttáskám a vállamon pihen a szokott cuccokkal benne, a főnök azt mondta tegyem oda magam – mint mindig –, ezért egy fájdalmasan szűk, fekete nadrágot rángattam magamra, felülre pedig a pufi, sokszor megvarrt, derékig érő kabátom alá egy fekete, tüll anyagú garbót, ami tökéletesen annyit ér, mintha rajtam se lenne, átlátszik a bőröm. A fekete hajamat hátrafésültem, de már most a homlokomnál lóg pár vékony tincs, a lábujjaim szinte megfagynak abban az ősrégi bokacsizmában, aminek már legalább négyszer lett visszaragasztva a talpa a legolcsóbb pillanatragasztóval. Hideg van, de Mike a hotel bejáratánál tett ki. Nem panaszkodom, hiszen ha minden apróságon fennakadnék, már rég beleőrültem volna abba, amit csinálok.
Mindig Isabell arca jelenik meg előttem, amikor újból megteszem ezt az egészet. A halott anyám halott húgának a lánya, még csak tizenkét éves, én pedig soha nem leszek megbízható gyámja, pláne nem húszévesen, de amíg a melóm titokban marad, ő pedig gyerek és ennélfogva tudatlan, csak annyit lát, hogy sokat éjszakázom, és aztán a kezébe tudok nyomni minden reggel egy kis pénzt, amit elkölthet kajára a suliba menet. Hétről hétre élünk, de ő ezt nem tudja, talán csak sejti az ártatlan, gyermeki szíve legmélyén.

Amikor belépek a hotel ajtaján, arra gondolok, hogy holnap majd meglepem egy fahéjas csigával, mert annak mindig nagyon szokott örülni. Már nem izgulok, két éve még torokban dobogó szívvel és remegő lábakkal indultam volna el otthonról, félve, de ez a részem már meghalt bennem. Undorodva pillant rám a recepciós, bent nagyon meleg van, fűtenek, és biztos vagyok benne, hogy tudja, hogy miért vagyok itt, látszik rajtam, és nyilván nem is az első ilyen ügyben idetévedt személy vagyok.
A szobaszám, az emelet a fejemben, a szálloda puccos és giccses, csak gazdagok járhatnak ide, másoknak nem érné meg. Jó illat van, a hall hatalmas és gyönyörű, akadnak emberek bőven, hiába az esti óráknak. Tizenegy múlt nagyjából. Nem akarok szólni senkihez, egyedül keresem meg a liftekig vezető utat, majd beszállva magamra maradok a gondolataimmal. Megint Isabellre gondolok, mert ő ad erőt, ő motivál, szinte hallom, ahogy nevet, miközben az ócska tévénk előtt ül és Garfieldot néz. Látom rajta a lyukas zoknit és a foltos kabátját, a vajas kenyeret előtte az asztalon, tudom, hogy keményebben kellene dolgoznom, akkor is, ha belepusztulok, mert szeretem, mert érte megéri mindez. A lift felvisz a huszonharmadikra. Annyi emeletet elképzelni egymáson képtelenség, mégis ott állok, amikor kilépek az eltolódó ajtón. Mindig is féltem a magasban, de az épületen belül ez úgysem tűnik fel. Ezek már lakosztályok. Puccosak, hatalmasak, és baromi drágák, mindig rosszul érzem magam, ha ilyen helyre kell jönnöm, mert tudom, hogy nem tartozom ide, és akárhogy titkolom, úgyis látszik.
Szedem a lábam, a folyosó hosszú; mélykék, puha szőnyeg borítja, a lépteim hangtalanná válnak rajta. Az ajtókon a számokat nézem, mind csukva van, nem hallatszik ki semmi, a folyosón pedig csak halvány fény világít. Megtorpanok. Bal oldalon ott áll a fehér ajtón a 2319-es szám, emlékszem, hogy ezt mondta a főnök. Mielőtt kopognék, még egyszer Isabellre gondolok. Olyan, mintha a kistestvérem lenne, nagyon szeretem, és ez elég ahhoz, hogy leküzdjem az undort, amit minden ilyen este reggelén magam iránt érzek. Nem izgulok, az eltelt évek kiölték ezt az érzést belőlem. Sokkal jobb és nyugodtabb nélküle. Halkan kopogok kétszer.

Kiszakadok a gondolataimból, amint hallom elfordulni a zárban a kulcsot, magamra erőltetek egy kis laza szórakozottságot, a kizipzározott kabátot hanyagul lecsúsztatom az egyik vállamról, így azt csak a tüll anyaga takarja tovább. Nyílik az ajtó, tudom, hogy nem szabad kiülnie az arcomra a véleményemnek a pasi láttán, de aznap nem az émelyítő ellenérzést kell titkolnom, hanem egyszerű meglepődést.
– Jó estét! – köszönök dallamosan, nem esem ki a szerepből ennyitől, mosolygok, mert vidámnak kell tűnnöm, a "határozott szétszórtság", ahogy a főnök mondaná, be szokott jönni. Két rossz közül ma a jobbik rosszat fogtam ki, ez egy picit jó érzést kelt bennem: a megszokott ötvenes-hatvanas pasik a megszokott pocakjaikkal és a megszokott sörhabos bajszaikkal ma messze járnak tőlem és attól, hogy megdugjanak. A pasi talán kétszer annyi idős lehet mint én, vagy esetleg a harmincas évei közepén járhat, de helyes, a szőke haja passzol a kék szemeihez, magas is, és az arcán nem látok semmit, nem tudom, hogy azt kapta-e, amit várt, hiszen velem sosem beszélt. A főnök intézi a meló elejét, engem csak képeken láthatott. Némán félreáll az ajtóban, én pedig belépek a lakosztályába, gyorsan körbepillantok, csak hogy tudjam, mi merre van. Minden szép, tiszta és rendezett, olyan az egész, akár egy lakás. Megfordulok, a férfi már becsukta az ajtót, engem néz, tűröm, hogy végigmérjen, de nem mond semmit. Olyan, mintha részeg lenne, vagy talán be lenne állva. Vidámnak tűnök, a látszatot megtanultam fenntartani, kérdőn húzom fel a szemöldököm, mert várom, hogy mondjon valamit. Öltönynadrágot visel, a fehér ing még bele van tűrve, de a nyakánál már kigombolta, a nyakkendő sincs a helyén, ha egyáltalán ott volt valaha.
– Látott valaki? – kérdezi. Hallatszik, hogy feszült, de nem lepődöm meg, akadt már ilyen. Megrántom a vállam, úgy tűnik, mintha jó kedvem lenne, pedig nem vagyok boldog.
– Mivel nem vagyok egy szellem, kicsit nehéz lett volna láthatatlanul átsurranni a hallon. – A hangom szórakozott, megtanultam, hogy azt kell sugallnom, hogy bármikor kész vagyok bármire, amire csak megkér, ezért a könnyedség már kéz a kézben jár velem. És a tettetett vidámság is.
– Jó... – bólint üres arccal, de még mindig csak áll az ajtó előtt, nem mozdul vagy mond semmit. Tényleg helyes pasi. Látszik, hogy izmos is, de mindez igazából nem segít nekem semmit. A habitusa nem lesz olyan, hogy én bármit is élvezzek majd ebből az estéből, tudom jól. A sok esti munka miatt pedig nem vágyom már hosszú ideje semmi ilyesmire olyan módon, amiben én is örömömet lelném. Kiégtem, hiába vagyok fiatal. Megnedvesítem az ajkaim, észreveszem, hogy végignézi, de mereven áll, érzem, hogy a lebukás miatt. Hiszen biztosan valami gazdag üzletember, talán cégtulajdonos, aki közismert, aki milliókkal játszik, magas körökben mozog, és aki éppen kurvázik. Nem is lánnyal, ráadásul. Talán a felesége otthon várja. Talán vannak gyerekei.
Hagyom, hogy lecsússzon a táskám a vállamról, hallom, ahogy puffan a földön a jobb lábam mellett. Huncut mosolyt varázsolok magamra, miközben ártatlanul félrebillentem a fejem, nekem kell éreztetnem vele, hogy elengedheti magát, nincs ebben az egészben semmi különös. Lassan csúszik le a kabátom a vállamról, már szabad a mellkasom, a bimbóudvarom színe erősen elüt a bőrömtől, átlátszik a leheletvékony fekete anyagon. A kabátom lecsusszan a karomról, a földön végzi, mögöttem. Az ajkamba harapok, miközben felé lépek egyet. Mindig nagy a nyomás, mert nem okozhatok csalódást a főnöknek, a pasinak, és magamnak sem, mert ha ebből a hármasból az egyik is meginog, akkor érződik, hogy nem vagyok a toppon. A feladatom pedig adott, soha nem hibázhatok. Alkalmazkodom az igényekhez, megteszem, amit akar, és akkor elégedett lesz.
– Szóval... – búgom titokzatosan. – Mit akarunk csinálni? – lépkedek közelebb lassan. A háta az ajtónak dől, szép szemei vannak. Kiül az arcomra egy kis izgatott türelmetlenség, vagy inkább csak annak a látszata. Lassan emelem fel a kezem, végigsimítok a mellkasán, érzem, hogy megremeg, elnéz oldalra, arra gondolok, hogy lehet, még nem csinálta prostival. A kezem felsimít egészen a nyaka és a válla találkozásáig, majd onnan lefelé csúsztatom tovább. Tudom, hogy ma este boldoggá kell tennem, bármi miatt is feszült, mert ez a dolgom.
– Ügyes leszek, megígérem – suttogom a nyakához, mivel nem érem fel jobban, elnyújtom a szavakat, hogy érzékibb legyen a hatás. Emelkedik a mellkasa, ahogy magába szívja a levegőt, miközben a kezem már egészen az alhasáig lecsúszott. Mielőtt tovább jutna, hirtelen fog a csuklómra, ez pedig már elég, hogy kizökkentsen. Zavar csillog a szemeimben, miközben hátrálok egy lépést, kiülhetnek az arcomra a kérdőjelek.
– Először csináljunk valami mást – mondja, miközben mereven pillant rám. Nem értem, mi történt, hozzá se értem tulajdonképpen, máskor ennyi idő után már rég végighallgattam a pasi fura fétiseit meg kéréseit, fizetett és a hálóban vetkőzöm, most pedig minden olyan furcsán és idegenül alakul. Szótlanul és érdektelenül. A félelem halványan, pislákolva ébred fel bennem, de elnyomom, vidámnak és magabiztosnak kell tűnnöm.
– Oké – egyezem bele, megrántom a vállam. – Szóval, mi legyen az a más? – mosolyodom el, miközben félredöntöm az arcom. – Vetkőzzek, mondjuk? Vagy-
– Nem, ne vetkőzz le – vág közbe hirtelen. Végigszalad a hátamon a félelem az üres hang miatt, semmilyen az arca, igazából az egész lénye. Rossz érzés, hogy ez most új szitu, akkor is, ha a pasi helyes és nem egy dagadt ötvenes, mert a bizonytalanság helyett sokkal szívesebben maradnék a megszokottnál.
– Ruhában szeretnéd? – húzom fel a szemöldököm kíváncsian, egész estére maradnom kell, szóval van időnk, bőven, de jobban szeretem, ha letudjuk az éjszaka elején, és utána pihenhetek.
– Nem – mondja határozottan, én pedig zavartan mosolygok. – Csak ülj le oda valahova – biccent a lakosztály konyhája felé, ahol egy szép étkezőasztal húzódik. Akaratlanul is arra pillanatok, már megszületett a hasamban az idegesség.
– Asztalon...? – kérdezem felhúzott szemöldökkel, még mindig ott figyel az a zavart mosoly az arcomon, de már egyre nehezebb fenntartani a látszatot.
– Csak ülj le, ne csinálj semmit – közli, majd elindul a lakosztály másik fele felé. Idegesen nézek utána, a szívem a torkomba ugrik, mert eszembe jut Ilse, az a lány, akit egy ilyen éjszakán gyilkolt meg egy szadista idióta, és akkor édeskevés volt, hogy csak egy órára ment, Mike pedig ott parkolt a ház előtt egész végig. Nyelek egyet, miközben az asztal felé botorkálok. Félek, de nem mutatom, csend van, a pasit sem hallom motoszkálni, némán ülök le az egyik krémfehér, bőrhuzatos székre. Aztán várok. A cuccaim ott hevernek a földön, kellően messze tőlem. A táskámban tartok egy bicskát, bár még sosem kellett használnom, és igazából kizártnak tartom, hogy meg tudnám védeni magam azzal a vacakkal. Életem leghosszabb pár pillanata telik el, és messze nem azért, mert le kellett ülnöm. Máskor is előfordult már, bár ritkán kell plusz megbeszélés személyesen, a főnök általában elintéz mindent helyettem és a többi magamfajta helyett. A pasi túl merev, túl kimért, komoly és érzelemmentes, üres a tekintete, én pedig a leggusztustalanabb, legfurább, legijesztőbb perverziókat képzelem el hozzá, ami miatt le kellett ülnöm, mert állva nem tudnám végighallgatni. Rágom a szám. Jó érzés, hogy meleg van. Összesen nem telhet el egy fél percecske, mégis megfeszülök, amikor lépteket hallok, ezért balra fordítom a fejem. A férfi előlép az egyik nyitott ajtóból, két üres borospohár van a kezében meg egy üveg bor. Innen látom, hogy csak a feléig lötyög benne a folyadék. Már messze nem mosolygok, ideges vagyok. Csak arra tudok gondolni, miközben némán lecsavarja a tetejét, majd tölt mindkét pohárba, hogy nem előttem bontotta föl, lehet benne bármi. Velem szemben ül le, az asztal másik oldalán. Máskor végig dumálok, mosolygok, nevetek, de most a színészkedés nem megy, elnyomja bennem a feszélyezettség, amit a pasi fura megnyilvánulásai okoznak. Megnyugszom egy picit, mikor elém csúsztatja az összeget, amit a főnökkel beszélt meg, és újból megfeszülök, amikor elém tolja az egyik poharat, érzem a vörösbor illatát, csak bámulom a löttyöt, nem akarom meginni.
– Igyál – mondja. Nem durva, nem parancsol, csak kéri, nekem pedig az ujjaimat kell nyúznom az ölemben, mert kiráz a hideg az üres, mély hangjától. Felpillantok a pohárból, találkozik a tekintetünk.
– Nem tettem bele semmit – mondja üres hangon, mintha kitalálná a gondolataimat. Rohadtul nem nyugtat meg. Végignézem, ahogy beleiszik a sajátjába, de csak az lebeg a szemeim előtt, hogy akár a poharat is beleáztathatta valamibe, de szigorúan csak azt, amit elém rakott le. Végignézem, ahogy megissza az egészet, amit magának töltött. Felsóhajt, mereven nézem, ahogy az asztalra könyököl, majd megdörzsöli az arcát. Most szomorúnak tűnik és fáradtnak, mintha levette volna a láthatatlan maszkját, ami elfed mindent.
– Hogy hívnak? – pillant rám könyökölve.
– Levi – válaszolom egy kis hallgatás után, mert igazából nem mernék ellenkezni. Tapasztalat, két év ide vagy oda, ijesztő egy pasi, egy ijesztő, helyes pasi. Tudom, hogy kell beszélni azokkal, akikhez éjszakára megyek, tudom, mikor mit kell mondani, hogy kell viselkedni, hogy tetsszen nekik ez az egész, de ez most nem az a helyzet, ahol ezek működhetnének. Felemeli a jobb kezét az asztalról, majd felém nyújtja.
– Erwin vagyok – mondja.
Megremeg a kezem, miközben bizonytalanul az övébe csúsztatom. Megint eszembe jut Ilse, kiráz a hideg az emléktől.
– Hány éves vagy? – kérdezi.
– Húsz.
Bólint.
Feszülten túr bele a hajába, a szépen beállított szálak egy kicsit összeborzolódnak.
– Idd meg azt – biccent az elém tolt pohár felé. Megremegek, tudom, hogy nem ihatom meg, csak olyat iszok meg, amit előttem bontanak fel. Megint felsóhajt, majd felém nyúl. Mereven nézem végig, ahogy elveszi a poharam, majd belekortyol, hogy higgyek neki.
– Nincs benne semmi, idd meg – mondja, nem parancsolgat, olyan mintha csak megkérne rá. A pohárra pillantok. Isabellre gondolok, miközben elnyúlok érte. Kiveszem a kezéből, majd gyorsan felhajtom, sosem szerettem a bort. Végignézte az egészet, majd halkan szólal meg.
– Jó.