F1 𝑛𝑜𝑣𝑒𝑙𝑠 𝑓𝑟𝑜𝑚 𝑀𝑒 𝑡𝑜 𝑌𝑜𝑢

𝑀𝑎𝑘𝑒 𝑚𝑒 𝑓𝑒𝑒𝑙 𝑠𝑜𝑚𝑒𝑡𝒉𝑖𝑛𝑔 - 𝐺𝑒𝑜𝑟𝑔𝑒 𝑅𝑢𝑠𝑠𝑒𝑙𝑙 (1)

Már két éve annak, hogy kapcsolatban vagyok. A szüleim Kanada tizedik legbefolyásosabb cégét vezetik, és úgy gondolták, hogy jó döntés lenne a saját vállalatuk szempontjából, ha az egyik üzlettárs fiával alkotnék egy párt.

Nem köteleztek rá, csak győzködtek, észérveket vetettek fel, és addig addig szervezgettek találkozókat a fiúval, amíg végül be nem adtam a derekam. Hiszen piszok kedves srác, okos, értelmes és szenvedélye az autósport. Egy rossz szavam nem lehetett mellette, mert mindent megadott amire szükségem volt, de egy valami hiányzott, mégpedig a szerelem.

Valószínűleg ezt ő is érezhette, de nem törődtünk vele, éltük a életünket, én lediplomáztam, ő pedig az apukája által hatalmas lehetőséget kapott, miszerint a királykategória, azaz a Forma 1 egyik csapatának pilótájaként kezdhette meg a 2020-as szezont.

Addig nem sok mindent tudtam erről a sportról, hiszen humán beállítottságom nem annyira egyezett össze az autósporttal, de amint megismertem Nicholast, kissé jobban beleástam magam a témába, hogy tudjam, a barátom mivel is foglalkozik.
A karantént külön töltöttük, ugyanis neki muszáj volt Angliában maradnia a csapat miatt, én pedig akkor fejeztem be az egyetemet, ezért döntöttünk úgy, hogy élete első futamára, amely Ausztriában kapott helyszínt, elkísérem, és így a média is tud csámcsogni a kézen fogva paddockban sétálgatós képeinken. A vírushelyzet alatt természetesen hiányzott, hiszen ha nem is tudtam igazán szeretni, az évek alatt kellően hozzámnőtt, és az egyik legjobb barátomnak mondhattam őt, akkor is, ha egy két csók, vagy akár komolyabb dolog is elcsattant közöttünk.
Legtöbbször úgy viselkedtünk mint egy igazi pár, semelyikünknek nem volt ez ellenére, de tudtuk hogy ez nem az igazi, az igaz szerelem nem ilyen. Mi kényszerítve lettünk erre, és bár nem volt ellenvetésünk, néha mégis fájt a valóság.

Fájt, hogy az ember aki mellettem van, nem álmodozik rólam, fájt, hogy mikor meglátom, nincsenek pillangók a gyomromban és nem áraszt el bizsergés, fájt, hogy nem kaphatom meg azt a szerelmet amire vágyok.

                                   ~~

Az Alpok gyönyörű táját szemlélve húztam fel az arcomra a Williams Racing felirattal ellátott fekete maszkot, majd szőkésbarna hosszú hajamba túrva szemeimet a barátomra tapasztottam, aki  interjút adott az egyik holland újságnak.

Már épp elővettem volna a telefonom, hogy készítsek pár képet Nickyről a gyönyörű háttérrel, mikor a fiú az interjú kellős közepén nevetve felordított.
- George, haver! - értetlenül kapkodtam a fejem keresve azt a személyt, akinek a barátom ennyire megörült, mikor az a bizonyos George feltűnt szemeim előtt.

Gigahosszú lábaival másodpercek alatt közelítette meg Nicholast és a riportert (aki felvidult, mondván, hogy így kettő pilótát üthet egy csapásra), arcán pedig még a maszk ellenére is látni lehetett a hatalmas mosolyt. Amolyan tipikus fiús pacsis-ölelést váltottak egymással, mire a riporter gyorsan megszólalt.
- George, remélem maradsz egy közös interjúra!
- Most nem tudok, üléspróbára kell mennem - felelte George sajnálkozó hangsúllyal, szemeim pedig kikerekedtek tökéletes brit akcentusán, és abban a pillanatban úgy éreztem, egész nap tudnám hallgatni ezt - Csak gyorsan köszöntem Nicknek, de már indulok is, jó szórakozást srácok! - hosszú ujjaival intett egyet a barátomnak, majd felém elindulva lábaival lopta a távolságot, és mivel szimpla közeledése teljesen zavarba hozott, ezért lehajtottam fejem és vártam hogy elsétáljon mellettem, de a távolodó léptek hallatának hiányában rájöttem, hogy megállt előttem.
- Hazel, szia! - csodálkozással teli íriszeimet a fiúra emeltem, és szerintem ő is látta hogy mennyire meglepődtem azon, hogy a nevemen szólított, ezért korrigálásba kezdett, hevesen gesztikulálva kezeivel - Nicholas már sokat mesélt rólad, de úgy tűnik akkor ő rólam nem sokat. George vagyok, Nick csapattársa.
- Örülök a találkozásnak George - kaptam el szemeimet övéiről, hiszen majdnem sokkos állapotba kerültem tökéletes, hosszú szempillákkal körülölelt szempárjától. Az a tipikus nézés, ami örökre az agyadba ég.
- Akkor én most - húzta ki egyik kezét a zsebéből és mutatott a háta mögé óvatosan - megyek, biztos öszefutunk még - én csak egy aprót bólintottam és hagytam, hogy a fiú elsétáljon.

Talán nem kellett volna, talán nem szabadott volna, de én mégis a fél éjszakát egy bizonyos George Russell létező összes képének végignézegetésével töltöttem, miközben Nicholas halkan szuszogott mellettem.

Minél többször járták át szemeim George arcvonásait, kidolgozott testét és hosszú lábait, megfogalmazódott bennem egy szó, ami a fiút jellemezte. Tökéletesség. Mert ez a fiú bizony tökéletesen nézett ki, és biztos voltam benne hogy ezt nem csak én gondolom így, valószínűleg lányok százai, ezrei gondolkodnak azon, hogy hogyan lehet valaki ennyire tökéletes.

Számomra hatalmas élmény volt ez az egymás utáni két versenyhétvége, és mivel élveztem minden percét, türelmetlenül vártam a következőt, amely a szomszédos országban, azaz Magyarországon volt, így négy óra autóút alatt oda is értünk a szállodához.

                                  ~~

Hétfő délelőtt míg Nicholas edzett, én egyedül felfedeztem a környéket, és hagytam, hogy gondolataim ostromoljanak, hogy újra és újra lejátszódjanak szemeim előtt a vasárnap esti vacsora pillanatai. A barátom sok Covidos szabályt megszegve ám, de egy közös vacsorát szervezett , ahova meghívta az edzőjét, illetve Georgeot és az ő edzőjét is. Mivel már az első pillanattól fogva apró vonzalmat éreztem a brit fiú iránt, különösen szép akartam lenni, és ebben segítségemre kelt egy visszafogott smink, és egy fehér nyári ruha.

Görcsölő hassal ültem le az asztalra pont Georgeal szemben, aki egy hatalmas mosollyal üdvözölt engem majd a barátomat is, akivel egyből beszélgetésbe elenyedtek, de a vacsora nekem mégis attól maradt különleges, hogy George lopott pillantásait mind mind a szívembe zártam. Jól esett hogy figyel rám, hogy mosolyog rám, hogy nevet velem, tetszett, ahogy komoly arccal magyaráz, és utána egyik pillanatról a másikra nevetőrohamot kap. Szinte lelassíva tudtam felidézni a már vagy huszadik George felé pillantást, amikor jobban elmélyítette a szemkontaktust, és alig észrevehetően, de megnyalta a szája szélét. Egyszerűen elkezdtem valamit érezni iránta aminek nem tudtam parancsolni, még úgy sem, hogy gyakorlatilag ez a végzettségem, hiszen pszihológia szakra jártam. Viszont az, amit három év alatt megtanultam rávilágított a tudatra, hogy ha George testbeszédéből indulunk ki, akkor tetszem neki és én hittem ezeknek a jeleknek, ezért is aludtam el vigyorogva aznap éjszaka.

To be continued..