-Azt mondtad szeretsz, szeretsz mindennél jobban.
Hogy én vagyok az első ok amiért reggel szíved dobban. Azt mondtad élsz s élni akarsz velem.
De mára bánod, hogy ismered a nevem-
Hűvös nyári nap volt az is, mint a többi.
De valahogy mégis más volt.. Az a nap megpecsételt mindent. Az a nap eldöntötte a sorsom. A sorsunk. Az a nap ...azon a napon adtam a szívem-lelkem az ördögnek. Azon a napon ismertelek meg, téged.
Mi is történt? Majd nyolc éve de az emlék még mindig tiszta. Csak koszos kölykök voltunk egy fegyver partin teli idegenekkel. Gyűlöltél, pedig nem is ismertél annyit tudtál, jobb vagyok. Ez elég volt.
El fajultak a dolgok végül nen tudtam mit tenni, a gyomrod bánta prince, a gyomrod bánta.
Nem volt nagy hej hó hisz te magad sem voltál nagy alak. Már akkor sem.
Ez immáron idén nyolcadik éves történet.
Van, mi van s lesz, mi lesz nagyobb bajod nem lett s elég jóban lettünk. Nagyon jóban. Úgy éreztem te vagy a másik felem, hogy bármi van te itt vagy, mindig itt leszel. Nyitott könyv voltál előttem miből nem voltam rest olvasni. Minden betű kiolvasásával új tudást szereztem. Fájt a tudás de mégjobban a tudatlanság. Szemed akár a szellő tekinteted oly könnyed. Ajkaid mámorító vérpirossága oly élénk.
Hangod nyugalmat ad karjaid pedig biztonságot.
Rosszabb napjaidon viszont magad voltál a pokol.
S egyre egyre csak sokasodtam eme rosszabb napjaid mígnem minden szó nélkül hátrahagytál engem..., minket.
"Könnyen jött, könnyen ment."
Ennyi voltam neked én.
Miután kettőnk történetét megszakítottad te is meg törtél. Nem voltál ugyan az az ember. Már bem voltál boldog.
Mikor rám néztél tekinteted akár a kőszikla,
Ajkaid, mint az Antarktisz,
Hangod akár a szélben töredező fák törzsei,
Karjaid lágyságát pedig többé soha nem élvezhettem.
Bezárultál. Én többé nem olvashattam. A könyv bezárult engem pedig megölt a tudatlanság.
Egyet viszont tudtam és soha nem bocsátom meg, hogy észre sem vetted. Egy szavadba került volna és a legvadabb álmaidat éled röpke életedben.
Velem.
