A gyermekem apja

1

Nagyon sokat kellett gondolkodnom azon, hogy mi tévő is legyek. A szüleimmel szemben hatalmas kiszúrás volt, hogy elköltöztem és alig látták az unokájukat.
Idejét láttam haza menni és végre újra a családommal lenni.
-Anyaa.-szólt a kislányom.-Mikoj leszünk nagyiéknál?-pislogott felém nagyokat.
Közben én az autóba pakoltam be az utolsó bőröndöt. 
-Egy kicsit később, de mindjárt indulunk.-néztem felé vidáman.
Lecsuktam a csomagtartót és bezártam a lakás ajtaját.
-Na gyere, picúr.-kaptam fel a kicsi lányt és a gyerekülésbe beültettem.
Becsatoltam és beszálltam a volán mögé. A kulcsot csak a táskámba dobtam és kezdetét vette az utazás.
Boldog voltam, hogy végre újra a családom körében lehetek, és nem távol tőlük. Végül is ez az én hibám volt. Senkit se hibáztathatok érte csak és kizárólag magamat.
Ha akkor nem döntök úgy, hogy eljövök akkor mindig velük élnék. Abban a pillanatban ezt láttam a helyes döntésnek.
Tisztán emlékszem a napra, amikor belépett a házunkba és közölte velem, hogy felvették a New York-i Egyetemre, amelyre olyan régóta vágyott. Szomorú voltam, mert belé szerettem és egy héttel azelőtt lefeküdtünk. Aznap akartam elmondani neki, hogy hogyan is érzek iránta. Ő rommá döntötte a tervemet.
Aztán ő elutazott és én egyedül maradtam. Éjszakákat sírtam át a szobám sötétségébe bújva. Mindenki tudta, hogy szarul vagyok, de ezt úgy fogták fel, hogy a gyerekkori barátom elment és emiatt. Senki sem tudta azt, hogy én teljesen oda vagyok érte.
Majd telt az idő és én nagyon rosszul éreztem magam folyamatosan. Rá vettem magam egy terhességi tesztre. Titkon reménykedtem benne, hogy pozitív lesz, de egy részem mégis azt akarta, hogy negatív legyen. Majd jött a sokk, hogy én babát várok tőle. Egy percig se gondolkodtam olyanon, hogy elvetetem. Nem lett volna szívem hozzá.
Majd egyik napról a másikra lakást kerestem egy olyan városba, ami messze van a szüleimtől. Utána pedig munkát kerestem, hogy eltudjam magam tartani. Egy helyi szalonban kaptam állást, ahol felfigyeltek a tehetségemre, és még Mia születése előtt megnyithattam a saját szalonomat, ahol esküvői ruhákat készítünk, illetve árulunk.
A szüleim nem értették a kirohanásomat. Nem tudták, hogy miért lépek le. Majd beadtam nekik azt, hogy megismerkedtem valakivel ott, együtt voltunk és terhes vagyok. Ők ezt mind elhitték. Igaz, hogy sandítanom kellett azzal, hogy hány hónapos is vagyok. Majd azt hazudtam, hogy összevesztünk a képzeletbeli párommal. Ugye ők sajnáltak engem nagyon és azonnal a segítségemre szerettek volna sietni, de biztosítottam őket arról, hogy ura vagyok a helyzetnek. Ami igazából tényleg így volt.
A családomnak azt hazudtam, hogy a lányom koraszülött és ezt is elhitték. Mia születése után nem sokkal meglátogattak és azonnal elragadta őket a kisunokájuk. Örültek neki, de egyrészről sajnálták, ami velem történt. Közben én az igazságot végig elhallgattam.
Minden rosszban van valami jó. Ebben az egészben az a jó, hogy megkaptam a csodaszép kislányomat, aki már két éves múlt. Egyáltalán nem bántam meg a döntésemet.
Azóta nem találkoztam vele. Teljesen elkerültük egymást, amit nem is bánok egyáltalán, de akárhányszor a lányom két szemébe nézek őt fedezem fel benne. Annyira hasonlít rá, hogy az hihetetlen. Sokszor csodálkozom rajta, hogy eddig senki sem vette észre a hasonlóságokat.
Az út közben a rádió szólt, de én még sem tudtam arra koncentrálni. A gondolataim teljesen máshol jártak.
Felkavart, hogy újra a szülővárosomba térek vissza, ahová annyi emlék fűz.
Sokszor gondoltam bele, hogy mi van, ha esetleg összefutnánk? Majd elvetettem az ötletet, mert ő évek óta ott ragadt.
Egyetlen félelmem még maradt. Még pedig az, hogy esetleg az ő szülei hasonlóságokat vélnek felfedezni a lányom és Jeremy között. Majd úgy döntöttem, hogy nem foglalkozom ezekkel a dolgokkal. Majd mindenre találok megoldást.
Az út felénél járhattunk, amikor a kislányom elaludt. Boldogan pillantottam felé a visszapillantóból.
Boldog voltam miatta, hogy ő van nekem. Vele teljes a világom és miatta lett újra teljes az életem. El sem tudnék képzelni nélküle egy percet sem.
Évekkel ezelőtt teljesen magam alatt voltam, de amikor megtudtam, hogy ő úton van az életem értelmet nyert. Egy darab örökké megmaradt a szeretett férfiból. Egy darab, amely örökre hozzá fog fűzni.
A gondolataimat a telefonom hangos zúgása szakította félbe. A kihangosítóra kapcsoltam mielőtt megnéztem volna azt, hogy ki is hív engem.
-Haló?-szóltam bele.
-Szia, kislányom.-szólt bele az anyám.
-Szia, anyukám.-mondtam vidáman.-Mi újság? Hogy vagy?-érdeklődtem.
-Semmi, kincsem. Már nagyon várunk titeket. Mikor értek ide?-kérdezte kedvesen.
-Körülbelül egy óra.-válaszoltam.-De elsőnek szeretnék még kipakolni meg elmenni vásárolni.
-Rendben, lányom. Nagyon vigyázzatok az úton. Alig várjuk, hogy megérkezzetek.
-Igyekszünk, anya.
-Megyek, mert még a sütemény nincs kész.-kacagott fel.
-Jaj, anyukám.-nevettem el én is magam.
-Szia.
-Szia, anya.
Felvidított ez a kis beszélgetés az édesanyámmal. Még nagyobb kedvvel vártam, hogy megérkezzünk végre valahára.
Körülbelül egy óra telhetett el mire megérkeztünk az új házunkhoz. A szüleim házától csupán csak egy utcányira volt, de a lányom apai nagyszüleitől csak pár háztömb választott el.
Nem akartam ebben az utcában lakni, mivel sok emlék fűz ide, de sajnos csak ebben az utcában volt eladó ház. Jobb lett volna a szüleim és a testvéreim körében, de nem volt más választás.
A feljáróra parkoltam le és kiszálltam az autóból. Kikötöttem magam és a hátsó ülésen békésen alvó kislányomra pillantottam. Elmosolyodtam a látványán és kiszálltam az autóból.
Kinyitottam a bejárati ajtót aztán kivettem a kicsit a kocsiból és felvittem az emeltre a szobájában. Majd kiszaladtam az autóhoz, hogy behordjam a bőröndöket, de egy látogatóba futottam.
Amikor megláttam azonnal megörültem és egy hatalmas ölelésbe vontam.
-Annyira rég láttalak.-simogattam a hátát.
-Én is téged, húgocskám.-szorosan vont magához.
-Hogy vagy?-néztem a szemeibe.
-Jól, köszönöm.-nézett rám.-És te?
-Én is, köszönöm.-mosolyogtam
-Mia?-érdeklődött.
-Bent alszik. Addig gondoltam, hogy behordom a bőröndöket.
-Segítek.-indult az autó felé.
-Nem szükséges.-válaszoltam.
-Így ismered a bátyádat?-mosolyogva nézett a válla fölött rám.
-Nem.-nevettem el magam.
Mindig nagyon szerettem a társaságában lenni. Megnyugtatott és megvigasztalt engem.
Mark segítségének hála egy-kettő behordtuk a bőröndöket a házba, pontosabban fel az emeltre, aminek nagyon örültem. Már csak a kipakolás volt hátra, de nem kezdtem neki.
-Szívesen megkínálnálak valamivel, de sajnos nem vásároltam még be.-huppantam le a kanapéra.
-Semmi baj.-karolt át és egy puszit nyomott a hajamba.-Ha szeretnéd én vigyázok Miára még te vásárolsz, ha meg felkel akkor átviszem anyáékhoz.-pillantott rám.
-Megtennéd?-néztem rá hálásan.
-Ez természetes. Szeretnék minden percet kiélvezni veletek.
-Köszönöm!-öleltem át.-Akkor sietek. Jó?-pattantam fel.
-Csak nyugodtan.-mosolygott rám kedvesen.
Vidáman indultam ki az autómhoz és ültem bele, hogy elindulhassak az utamra. Nem szoktam sok időt a kislányomtól külön tölteni, sőt általában megoldom, hogy mindenhová velem jöjjön. Nem szeretek nélküle lenni.
A legközelebbi bevásárlóközpontba mentem, ami közel volt a házhoz. Leparkoltam és vállamra vettem a táskámat. Aztán egy bevásárlókocsival mentem be az épületbe.
A sorok között haladva szedtem össze azokat a dolgokat, amelyekre szükségünk lesz. Közben pedig a gondolataim össze-vissza kalandoztak, még egyszer csak a nevemet hallottam meg.
-Avery!-jött a hátam mögül a hang.
Megpördültem a tengelyem körül és szembe találtam magamat Matt-el. Egy pillanatig megszólalni sem bírtam és ezt ő kihasználva folytatta mondatát.
-Már azt hittem, hogy képzelődők.-sétált hozzám közel.
-Matt?!-nyögtem ki.
Miközben nagyon jól tudtam, hogy kivel is állok szemben.
-Igen.-mosolygott vidáman.-Nem is tudtam, hogy visszajöttél.-mondta kedvesen.
-Ma érkeztem. Már rossz volt a család nélkül.-húztam el a számat.
-Hát igen. Már rég leléptél. Miután az öcsém elment te is kereket oldottál.
Újra a múltban éreztem magam és az emlékek elkezdtek özönleni.
-De már itthon vagyok.-mosolyodtam el keserűen, de ő ezt nem vette észre.
-Na és már maradsz is?-érdeklődött.
-Az a terv.-kacagtam fel.
-Van már valakid?-mosolygott kedvesen.
-Nincsen senkim jelenleg.-mosolyodtam el.-Sarah?
-Otthon van a kicsivel.-mosolygott rám.
-Akkor most te vásárolsz.-nevettem el magam.
-Így igaz.-nevetett ő is.-Melyik házat vetted meg?-érdeklődött.
Elmosolyodtam.
-A ti utcátokban.
-Komolyan?-döbbent meg.
-Csak az volt eladó.-rántottam vállat.
-Nincs kedved átugrani valamelyik nap hozzánk?
-Majd egyeztetünk még. Jó?-néztem a szemeibe.-Még nem tudom, hogy lesz időm.
-Rendben van, Avery. Úgyis tudom, hogy hol laksz.-kacsintott nevetve.-Majd még találkozunk.
-Jól van.-mosolyogtam.
-Szia.
-Szia.-köszöntem és elhaladtam mellette.
Furcsa, de egyben jó érzéseket keltett bennem a beszélgetés. Fura volt ennyi idő után beszélnem vele.
Olyan volt mint, ha újra jóba lennék a testvérével. A régi emlékek felszínre törtek, de nem hagytam, hogy elborítsák az elmémet. Nem hagyhatom, hogy a múltam miatt szenvedjek. Már nem egyedül vagyok és gondolnom kell a lányomra.
Nem láthatja azt, hogy újra és újra összetörök a múltam miatt. Összetörök egy férfiért, a lányom édesapjáért, akit a mai napig nem tudok elfelejteni.
Folyamatosan az eszembe jár és nem tudok továbblépni.
Megrekedtem a múltba, amely nem akar már elengedni.