A gyermekem apja

3

Csak hánykolódtam az ágyban. A szememre alig jött álom és a történtek lebegtek a szemeim előtt.
Annyira abszurdnak tűnt az egész helyzet.
Annyiszor beleképzeltem már magam abba, hogy megkéri a kezemet és velem lesz boldog. Beleképzeltem magam egy szebb, közös jövőbe, ami csak a miénk és senki másé.
Mindig vágytam arra, hogy felkeressen és a szemembe nézve azt mondja, hogy szeret. Ez az álmom tegnap szertefoszlott.
Amikor megtudtam, hogy felesége lesz és gyereke úgy éreztem mint, akibe egy hatalmas kést döftek volna és csak forgatnák a testemben.
Ez az érzés reggelre se akart eltűnni, sőt csak fokozódott bennem és egyre többet gondoltam rá. Pedig sikerült egy ideig kiűzni a fejemből, de most újra felkavarodott bennem minden.
Már kezdem bánni, hogy visszatértem. Lehet, hogy rossz döntés volt.
-Anyuci!-hallottam meg a kislányom hangját.
-Igen, kicsim?-ráztam meg a fejem és próbáltam rá koncentrálni.
-Szejetlek.-ugrott a karomba.
-Én is szeretlek, életem.-nyomtam egy puszit a hajába.-Mindennél jobban szeretlek.
Egy kopogás jelezte, hogy valaki be szeretne jönni hozzám.
-Szabad.-szólaltam meg és a kezembe tartottam a lányomat.
-Avery, a tegnapi ügyfél keres.-dugta be a fejét Emily.
-Ah!-sóhajtottam, mert nem volt kedvem beszélgetni Elenával.-Engedd be.
Csak bólintott és már el is tűnt.
Meglepetésemre nem Elena volt az.
-Beszélnünk kell!-jelentette ki tekintélyt parancsoló hanggal és beljebb sétált.
Már tudtam, hogy valami nem stimmel. Azonnal leengedtem a kezemből Miát.
Ő pedig folyamatosan a lányomat figyelte.
-Emily!-kiabáltam el magam. Másodpercek töredéke alatt ért be.-Kérlek, vidd el Miát fagyizni.-néztem rá.
-Rendben.-mosolygott rám.-Gyere Mia, elmegyünk fagyit enni még anya beszélget.-sétált a lányom felé, aki vidáman rám nézett.
A táskámból kivettem egy kisebb összeget és átadtam neki. Elköszöntek és már mentek is.
Minket pedig magunkra hagytak.
-Tessék parancsolni.-néztem rá és az előttem heverő székre mutattam.-Miről szeretne Rose néni beszélni?-dőltem előre.
-A kislányodról.-ejtette ki ezt az egy szót.
Nekem még a vér is elhűlt az ereimbe.
-A lányomról?-remegett meg a hangom.
-Igen.-mondta kimérten.-Tudod, tegnaptól rajta gondolkozom. Mikor megláttam annyira emlékeztetett valakire. Amikor haza mentem elővettem a kiskori képeket és a fiammal való hasonlósága csak úgy fejbe kólintott.-nézett a szemeimbe.-Aztán elkezdtem számolgatni és rájöttem, hogy ha Mia 2 éves akkor te már akkor terhes voltál, amikor innen elmentél.
-Ez hazugság!-csattantam fel.-Mia koraszülött.
-Avery drágám.-nézett megenyhülve a szemeimbe.-Lehet más elhiszi ezt az ostobaságot, de én nem. Túl jól ismerlek. A hasonlóság pedig Jeremy és Mia között szemet szúr.
-Ez nincs így!-ráztam a fejem és próbáltam elhinni, amit mondok
-Avery..-mondta gyengéden.-Miért hazudsz?-nézett a szemeimbe.
Könnyek kezdtek gyűlni a szemeimbe és úgy éreztem nincsen innen visszaút. Túl régóta őrzöm ezt a titkot magamban. 
Még sem mondhatom el.
-Rose néni..-szedtem össze magam.-Miután elmentem megismerkedtem valakivel. Egy diszkóban pedig lefeküdtünk.-mondtam az első hazugságot.
-Tudod mielőtt a fiam elment nagyon küzdött a szíve ellen. Elmondta, hogy részegek voltatok és abban a házibuliban ő elvette a szüzességed.
-Ne tessék folytatni..-suttogtam és az első könnycsepp legördült.
Újra felelevenedtek bennem az emlékek. Újra azon az éjszakán éreztem magam.
Újra összetört a szívem. Újra a mérhetetlen nagy fájdalmat éreztem a szívemben.
De most nem akart szűnni a fájdalom.
-Mia az unokám.-mondta ki hosszas hallgatás után.
Én csak erőtlenül bólintottam. Nem akartam és már nem is tudtam volna tagadni.
Ő átlátott rajtam és nem menekülhettem el az igazság elől.
-Tudtam.-mondta
-Megszeretném valamire kérni.-néztem a szemeibe.-Ha fontos Önnek a fia és szeretné megismerni Miát akkor kérem ne mondjon erről semmit Jeremynek. Ő nem tudhatja meg az igazságot.-néztem kérlelően a szemeibe.
-Miért?-ráncolta a homlokát.
-Nem akarom tönkre tenni a boldogságát.-mondtam ki egyszerűen.
-Ezzel csak boldoggá tennéd őt.-nézett a szemeimbe.
-Nem, Rose néni. Kérem, ha nézi valamibe az unokáját ne mondjon se rólam, sem pedig Miáról semmit. Ígérje meg!-fogtam meg az asztalon heverő kezét.
Hosszas hallgatás után válaszolt.
-Megígérem.-szorította meg a kezem.-Gondolom a szüleid nem tudják..
-Senki sem tudja magán kívül.-néztem a szemeibe.
Majd elkezdtem megtörölgetni a szemeimet.
-Miért teszed ezt magaddal?-kérdezte kíváncsian.
-Micsodát?-ráncoltam a homlokomat.
-Azt, hogy fájdalomban élsz és szenvedsz. Látszik, hogy őrlődsz belülről.
-Számomra így könnyebb. Ezek az én dolgaim és rám tartoznak csak.-húztam ki magam.
-Mindig ilyen makacs voltál.-mosolyodott el.
-Ebben egyetértek.-mosolyogtam rá.-Tényleg ne tessék erről senkinek beszélni. Lehet, hogy egyszer rá veszem magam és elmondom az igazságot, de lehet, hogy az a pillanat sosem fog eljönni.-mondtam
-Mondjuk, ha Mia kérdezni fog az apja felől, te mit fogsz neki mondani?-érdeklődött.
-Tudom, hogy egyszer eljön az a pillanat, de remélem, hogy az nem most lesz. Elmondom neki, hogy az apukájával nem vagyunk jóba, de egy nagyszerű ember volt mindig.-mosolyodtam el.
-Na és, ha látni akarja?-kérdezősködött tovább.
-Ezek a dolgok még messze vannak. Ráér ezen gondolkoznom még.
-Rendben van.-válaszolt hosszas töprengés után.-Megismerhetem az unokámat?
-Igen, de nem tudhatja, hogy maguk a nagyszülei. Szeretném, ha ez titokban maradna.-mondtam komolyan.
-Rendben, lányom.-mondta.
Szívmelengető volt tőle ezt újra hallani. Régen annyiszor nevezett így.
-Miért nem szereti Elenát?-kérdeztem kis idő múlva.
-Nem a fiamhoz való. Folyamatosan csak vitáznak. Meg sok mindent tett, ami miatt a belévetett bizalmamat elveszítsem. Ő nem olyan, mint te vagy.-sóhajtott.-Te jó ember vagy, és mindig is jó voltál.
-Köszönöm, hogy így tetszik gondolni.-mosolyogtam rá.
-Ez igazságot ne köszönd.-mosolyodott el ő is.
Az idő csak úgy telt. Csak beszéltünk és beszéltünk és azt vettük észre, hogy már egy órája lassan, hogy beszélünk. Felhoztuk a múltat és újra abból táplálkoztunk. Újra a régi jóleső érzések kerítettek a hatalmukba, és örültem annak, hogy most itt van mellettem. Olyan nekem ő, mint egy második anya. Mindig is ilyen volt velem és imádtam.
Egy kicsit bánom ezután, hogy elmenekültem évekkel ezelőtt, de mégis az volt a helyes döntés akkor. Nem tudtam volna mit kitalálni. Nem tudtam volna hazudni.
Meg ugyan mit mondtam volna? Nem tudtam volna senkire rá fogni, hogy az övé a kicsi. Jeremy jól tudta, hogy ő volt nekem az első. Az igazság pedig úgyis kiderült volna.
Lehet, hogy most nem ilyen életet élnék, de az is lehet, hogy ugyan így egyedül maradtam volna. Ez a múlt és nem lehet megváltoztatni. Ennek így kellett történnie.
A beszélgetésünket a vidám kislányom hangja szakította félbe, aki tárt karokkal szaladt az ölembe és azt ecsetelte, hogy hiányoztam neki.
Minden idejét velem töltötte mindig. Mindenhová magammal vittem.
-Finom volt a fagyi?-kérdeztem meg tőle vidáman.
Ő csak vidáman bólogatott mire kapott egy puszit az arcára tőlem.
-Szeretnék neked bemutatni valakit.-néztem a nagymamája felé.-Ő anyának a legjobb barátjának az anyukája.-mosolyogtam rá.-Sok időt töltöttem náluk még régebben.-mondtam.-Menj és köszönj neki.-tettem le az ölemből.
-Csókolom!-mondta szégyenlősen.
-Szia, kincsem.-vigyorodott el Rose néni.
Majd felállt a helyéről és az unokájához sétált. Aztán leguggolt elé és egy hatalmas szoros ölelésbe vonta.
-Miéjt síjsz?-fogta meg a kislányom az arcát.
-Mert nagyon örülök neked.-puszilta meg az arcát.-El sem tudod képzelni, hogy mennyire örülök.-mondta könnyes szemekkel.
Elérzékenyülve figyeltem a megismerkedésüket. Végre a kislányom megismeri a másik nagymamáját is, de még nem tudhatja, hogy ki is ő valójában. Majd idővel elmondom neki.
Addig is legalább egymás közelében tudnak lenni. Ha pedig eljön az idő mindent megtud a kislányom.
-Adsz egy puszit?-kérdezte Rose néni.
A Mia elsőnek rám pillantott hatalmas szemeivel. Én csak egy bólintással jeleztem neki, hogy csak nyugodtan.
Majd vissza vezette a nagyijára a tekintetét és elkezdett bólogatni. Utána pedig egy mosollyal az arcán megpuszilta.
-Köszönöm.-nézett a lányomra és aztán pedig rám.
Én csak elmosolyodtam.
Nem állhatok az útjukba és ez jár neki is.
Nem tudta, hogy van egy unokája. A tudta nélkül neveltem.
Szégyellem magam emiatt, de már nem változtathatok rajta.