A gyermekem apja

4

A tegnapi nap egy kis löketet adott nekem és teljesen felvidultam. Örültem, hogy végre ezt a súlyos titkot megoszthattam valakivel, és nagyon reméltem azt, hogy nem fogja továbbadni a fiának. Bízom benne és tudom, hogy nem tenne keresztbe nekem, de egyrészről félek is. Félek attól, hogy valahogy tudomást szerez a lányáról, akit eltitkoltam előle.
Másrészről pedig annyira érdekelne a reakciója. Annyira érdekelne, hogy mit lép.
-Hé Avery!-hallottam meg a férfi hangját.
Egy pillanatra összerezdültem.
-Matt?!-fordultam meg gyorsan a tengelyem körül és a felém igyekvő férfire pillantottam.
Vajon mit akarhat tőlem? Megtudta, hogy..
Nem. Az lehetetlen.
-Láttalak és gondoltam köszönök.-ért mellém aztán meglátta az autóban ücsörgő lányomat, akit néhány perccel előtte kötöttem be éppen az ajtót akartam bezárni.
Döbbent arckifejezéssel pillantott rám aztán a kislányomra majd újra rám.
-Baj van?-nevettem el magam.
-Neked van egy kislányod?-szedte össze magát.
-Igen.-nevettem még mindig zavartságán, de egyrészről kétségbe voltam esve.
-Mi? Mikor? Van férjed?-zúdította a kérdéseit nekem.
-Nincsen férjem.-mosolyodtam el.-Ő itt Mia.-néztem a lányomra.-2 éves múlt.
-Most engem teljesen összezavartál.-fogta a fejét.
-Mivel?-ráncoltam a homlokom.
-Azzal, hogy van egy kislányod, aki két éves és idáig nem tudtam semmit erről.
-Ha szeretnéd később beszélhetünk, de most várnak anyáék.-pillantottam a szemeibe.
Igazából pedig csak menekülni akartam előle, mivel sok mindent zúdít a nyakamba most ezzel és nincs kedvem a hazugságaimba újra belefulladni.
-Öhm..oké. Délután átugrok. Jó?-nézett a szemeimbe.
-5 után nekem jó.
-Rendben.-válaszolt.
Én pedig bezártam az ajtót a lányomra és én is beszálltam az autóba.
Matt pedig még mindig elképedve nézte, ahogyan elhajtok az autóval az orra előtt. Nem értem, hogy mi volt neki ebben hihetetlen.
Jó, oké...
Megértem most már.
Évekre eltűntem és senki nem tudott rólam semmit. Majd egyszer csak vissza jöttem, de nem egyedül, mivel született egy gyermekem. Férfivel pedig meg nem látnak és furcsának találják ezt a szituációt.
Én is így reagálnák fordított esetben.
Az út rövid ideig tartott, mivel egy utca választott csak el minket.  Kiszálltam az autóból és a kicsit is kivettem, aki vidámam futott az ajtóban ácsorgó nagyapja karjaiba.
-Szia, apa.-nyomtam egy puszit az arcára mikor mellé értem.
-Szia, kicsim!-puszilt ő is meg.
Majd a figyelmét újra unokájának szentelte, és vele a karjába kerestük meg anyát, aki a konyhában tevékenykedett.
-Szia, anyukám!-lopództam mögé és egy puszit nyomtam az arcára.
-Szia, drágám.-mondta vidáman és megtörölte a kezeit.-Hol van az én kisunokám?-nézett a hátam mögé és puszikkal halmozta el a kislányomat.
-Még a végén féltékeny leszek.-nevettem el magamat.
A lányom nagyokat nevetve élvezte a sok puszit és szeretetet, amivel a nagyszülei elhalmozták.
Boldog voltam, ahogy rájuk néztem és utáltam magam, hogy ennyi ideig alig láthatták.
Most már nem megyek sehová. Otthon vagyok és Miának szüksége van a családjára. Nem választhatom el tőlük.
Az apám szórakoztatta az unokáját miközben anyának segítettem az ebéd elkészítésében. Vendégeket vártunk. Pontosabban a testvéreimet.
-Kicsim.-szólalt meg egy idő után anya.
Megtörölte a kezét. Közben én a zöldséget szeleteltem.
-Tessék, anya.-mondtam, de nem figyeltem rá.
-Szeretnék egy kényes témát megkérdezni..-bökte ki nagy nehezen.
A kezemben lévő kés pedig megállt a levegőben. Abba hagytam a szeletelést és megtöröltem a kezem. Most már rá figyeltem.
-Micsodát?-érdeklődtem és a kezeimet keresztbe fontam
-Mia apukája..-kezdett bele. Bennem pedig még a vér is megállt egy pillanatra.
-Mi van vele?-kérdeztem feszülten.
-Nem szokta látogatni? Vagy nem is keresi?-érdeklődött.
Én pedig hátat fordítottam neki és újra szeletelni kezdtem. Majd hosszas hallgatás után válaszoltam újra.
-Nem látogatja és nem is keres minket.-mondtam egyszerűen.
Mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
Közben szenvedtem belülről mikor ezek a szavak elhagyták a számat.
-Milyen apa az ilyen?-csattant fel.-Hogy csinálhatja ezt a saját gyerekével?!
-Nem tudom, anya.-sóhajtottam.
-Én elakarok beszélgetni vele.-mondta ki. Én pedig teljesen lefagyva álltam. Még lélegezni is elfelejtettem.-Ez nem mehet így tovább, Avery. Mia hónapok múlva 3 éves lesz. Felfogod, hogy ez mit jelent?!
-Anya, erre nincs semmi szükség.-mondtam eléggé feszülten.
-De, szívem.-mondta és folytatta volna tovább, de közbe szóltam.
-Nem, anya!-emeltem meg a hangomat.-Szerintem vagyok annyira érett, hogy eltudjam dönteni azt, hogy mi lenne Mia számára jó. Eltudom dönteni, hogy mit akar és mit nem. Nem vagyok már egy gyerek, akinek szüksége van az irányításra. Érted?-fakadtam ki teljesen.
-Mia követelni fogja az apját. Eljön majd a pillanat, hogy megakarja ismerni az édesapját.-nézett a szemeimbe.
-Nem akarom, hogy megismerje.-sóhajtottam.-Új életet kezd.
-Oh, kicsikém..-sietett mellém és átölelt.
-Semmi baj.-mondtam és legördült egy könnycsepp.-Nincsen baj. Én itt vagyok neki és megvédem. Más nem számít.-szipogtam.
-Jaj, kislányom.-szorított erősebben magához.
-Ne aggódj miattam.-fogtam meg a kezét.
Utána pedig egy szalvétáért nyúlva megtöröltem mind a két szememet.
-Hagyd, hogy beszéljek vele.-mondta percekkel később.
Rendesen kisápadtam. Nem akartam egy idegen ember ebbe belekeverni. Nem akartam, hogy anyának sejtése legyen arról, hogy igazából Jeremy Mia apukája. Nem tudhatja ezt senki.
Így is rettegek attól, hogy mikor kattan be valami Rose néninél és szalad elmondani a fiának az igazságot. Igaz, hogy én mindent letagadnák előtte és mindenképpen azon lennék, hogy elhiggye az igazamat. Igaz, hogy ezzel egy örök életre megutálna a nő, akit második anyámnak tartok, de legalább tudnám, hogy nem rondítottam bele valakinek az életébe.
Jobb így mindenki számára.
Nem kell még azon gondolkoznom, hogy Mia mikor kérdezi meg, hogy hol van az apukája. Még ő kicsi és el van a saját kis világában. Ráérek kitalálni még mindent.
Csak most már semmilyen váratlan fordulat ne jöjjön az életembe, mert félek, hogy nem fogok tudni mit kezdeni vele és csak elsodor majd engem az ár.
-Kérlek, zárjuk le ezt a témát!-néztem könyörgően a szemeibe.
Dacosan nézett velem farkasszemet, de egy pillanat múlva teljesen ellágyult a tekintete. Szomorúság csillogott a szemeibe.
-Rendben.-sóhajtotta nagy nehezen.
Látszott rajta, hogy nehezére esik lemondani a tervéről. Mindenképpen megakarta oldani a problémáimat, de én tudom kezelni és így jó számomra.
-Köszönöm.-suttogtam és eresztettem felé egy félmosolyt.
Kedvesen rám mosolygott és biztatóan megszorította az egyik kezem.
-Én mindig melletted leszek, Avery! Ezt sosem feledd!-nézett mélyen a szemeimbe.
Nyugodtság járta át a testem, mivel tudtam jól, hogy szívből mondja és mellettem lesz mindig.
Jól esett a törődése.
-Hálás vagyok neked, anyukám!-öleltem magamhoz elérzékenyülve.
Csak a hajamat simogatta azután pedig egy puszit nyomott a fejemre.
-Én vagyok hálás, hogy egy ilyen lányom van!
Percekig álltunk utána némán, egymást ölelve. Szeretet lengett körbe minket. Az egymás iránti önzetlen szeretet.
-Lássunk munkához.-toltam el egy kicsit magamtól.-Kifognak akadni, hogy nincsen kaja.-mosolyodtam el.
-Igaz.-nevetett fel vidáman.
-Liamnek még mindig nincs barátnője?-kérdeztem miközben a levest megkavartam.
-Fogalmam sincs.-kacagott fel.-Az a fiú semmit se oszt meg magáról.
-Mindig ilyen volt az én bátyám.-nevettem el magam.
Jókat nevettünk együtt miközben készítettük az ebédet. Felhozódott a múlt, a gyerekkorunk és úgy éreztem, hogy újra visszakapom azt a gyermekiénem, aki régen voltam. Ez mind csak néhány pillanatig tartott, mivel a rideg valóság újra körül ölelt engem.
Jó lett volna újra gondtalan gyermekként élni a világomat. Újra a régi önmagam lenni. Újra Jeremy barátságában élni. Hiányzik. Hiányzik ez az egész és belülről felemészt, hogy ez történik velük.
Eltitkolom a lányát előle pedig semmi jogom hozzá. Nincs jogom ezt tenni.
Neki se volt joga szó nélkül lelépni az este után. Mégis megtette. Mégis egyedül hagyott, de nem teljesen. Egy darabot magából meghagyott nekem, amiért örökké hálás leszek neki.
-Min gondolkozol ennyire, húgi?-lök meg játékosan Liam.
-Hm?!-kapom felé a fejem.
Teljesen elkalandoztam.
-Mintha nem is ezen a bolygón lennél.-nevet továbbra is.
Az egész nappalit betöltötte a gyerekek hangja, akik szorgosan játszottak egymással. Nem törődve azzal sem, hogy túlkiabálnak mindent.
Nem bántam. Boldogsággal töltött el, ahogy rájuk néztem.
-Lehet.-mosolyodtam el.
-Bánt valami?-súgta úgy, hogy ne hallja senki.
-Nem.-ráztam nemlegesen a fejem.
-Tudom, hogy hazudsz.-mosolygott rám kedvesen.-Amúgy szeretnék veled beszélni.-mondta komolyan, de egy halvány mosoly megbújt a szája sarkában.
Ez fura volt tőle.
-Beszéljünk.-mosolyogtam rá és teljes testemmel felé fordultam.
-Nem most.-mondta kedvesen.-Majd holnap átmegyek, mert ez csak rád tartozik.-kacsintott.
-Nőügy?-érdeklődtem kíváncsian.
-Ne kíváncsiskodj.-pöckölte meg az orrom.-Majd megtudod.
-Nem tudom hogyan fogom kibírni holnapig.-nevettem el magam.
-Jajjaj, te nem változol, Avery!-nevetett fel jóízűen.
Én csak elnevettem magam aztán pedig átöleltem.
Imádtam a testvéreimet. Mind a két bátyám féltőn óvott engem és nem tudok eléggé hálás lenni ezért.