Sohavolt boldogság

0. |Marci|

Délután hat óra volt, tél, az utcák már sötétségbe burkolóztak. Csend azonban még nem volt, a karácsony közeledtével tömve volt a belváros ámuldozó idegenekkel. Forralt boroztak, sült gesztenyét ettek, és a következő fényjátékra igyekeztek a hidegben. Az utcai lámpákon is karácsonyi fények díszelegtek, a házak homlokzatán fénysorok húzodtak, széppé varázsolva az egész környéket. Bár a tolakodó embertömeg jócskán megrontotta az összképet, azért ha az ember csak felfelé nézett, egészen elámulhatott.

– Nézz a lábad elé, kölyök – mordult fel egy deszkán elsuhanó srác. A kerekek nélkül is legalább másfél fejjel magasabb lehetett Marcinál, és jópár évvel idősebb is.

– Elnézést – motyogta tágra nyílt szemekkel a fiú után bámulva, de az akkor sem hallotta volna meg, ha kiabál. Marcinak kissé bűntudata volt, amiért majdnem balesetet okozott az ünnepi hangulatú városban, és inkább fejét lehajtva levetette magát a legközelebbi padra. Táskájából egy teljesen elhűlt fahéjas kürtőskalácsot húzott elő, azt kezdte eszegetni. Amióta szülei belekezdtek a belvárosi bódé üzemeltetésébe, minden estéje ugyanígy telt, egyedül.

Néhány hete még Marci szerint is jó ötletnek tűnt, hogy a szülei jól lehúzzák a gyanútlan járókelőket pénzzel. Karácsony tájékán sokan voltak, szerették a kürtőskalácsot, és bármit megadtak érte. De aztán a dolog azzal járt, hogy az eleinte lelkes fiaik lassan elunták magukat. Marci bátyja inkább otthon maradt, Marci pedig céltalanul bolyongott a belváros utcáin. Minden, amije volt, egy fél kihűlt fahéjas kürtőskalács.

Ekkor pillantotta meg pontosan magával szemben a kiírást: Horváth Teázó. Odabent világos volt, és Marcit csábította a zárt helyiség melegének ígérete is. Így hát felpattant, és miközben a zsebében apró után kotorászott, belépett az épületbe. A szeme sarkából még épp látta, hogy a néhány perce elsuhanó deszkások visszafelé tartottak, szlalomoztak az emberek között. Egyikük el is vágódott, egyenesen nekizuhant egy férfi hátának. Marci magában felszisszent, mielőtt átlépte volna a küszöböt.

– Tehát egy csésze zöldtea jó sok citrommal? – A pult mögött álló mosolygós nő kedvesen nézett le rá. Marci bólintott, és tenyerében elkezdte számolgatni az árát.

Később egy ablakmelletti kétszemélyes asztalnál foglalt helyet, és az üvegen keresztül kémlelte az órák alatt lassan oszladozó tömeget. Minden egyes estéjét itt töltötte, még azután is, hogy karácsony után a családja bezárta a bódét. Ő felült egy buszra, és a legnagyobb hidegekben is elbaktatott idáig, hogy beülhessen egy isteni finom teára. Egy adag forró ital társaságában máris sokkal kevésbé érezte magát magányosnak, és megfeledkezett az osztálytársai által ráhelyezett nyomásról is. Nem egy srácnak volt már akkoriban barátnője, ő pedig mindennél jobban akarta, hogy rátaláljon a szerelem. Talán ha összejönne valakivel, már nem lenne az osztályuk fura sráca.

Aztán belépett a teázó ajtaján egy csillogó szemű szőkeség, és Marci minden addigi gondolatáról megfeledkezett. A fiú kávébarna szemei kerek szemüveglencséje mögül egyenesen rá szegeződtek, és nem eresztették a tekintetét. Olyan volt, mintha a fiú egyenesen őt kereste volna idebent, és nyílt arckifejezése láttán szinte Marci is azt érezte, hogy ismeri őt.

A srác egyenesen felé tartott, és magabiztosan vetette le magát a Marcival szemközti üres székre. Soha senki nem ült még ott, és ő kifejezetten zavarba jött hirtelen érkezett társaságától.

– Félix vagyok – biccentett a fiú, közben szemüvegével babrált. Rövid, göndör fürtjei minduntalan belegabalyodtak a szárába.

– Én Marci – felelte aztán bizonytalanul, és észrevétlenül többször is hátrasimította saját koromszínű tincseit. Csak remélhette, hogy egy hazugsággal indított kapcsolatnak még lehet jövője.