Sohavolt boldogság

8. |Marci|

Egészen abszurd helyzetbe kerültem, de ezt csupán utólag állapíthattam meg. Ott, abban a pillanatban a helyzet csak egy kellemes véletlennek tetszett. Mintha csak a sors akarta volna, hogy ezen az estén Lucával és a lányával találkozzak, két ilyen végtelenül kedves és melegszívű emberrel. Talán már túl természetesen is kezelték a helyzetet, hogy nekem az égvilágon semmi közöm sincs a falfreskókhoz. Pedig minden másodperccel több időt elvettem a napjukból, itt ültem Luca irodájában, miközben nem voltam az ügyfele. Az én problémámnak köze sem volt az ő munkájához, és a legkevésbé volt bármilyen szempontból is fontos. Egy teljesen ismeretlen nő szempontjából meg aztán főleg.

Nem is mondanám magam magányosnak, inkább csak úgy általában egyedül éreztem magam, de ez az én bajom kellene, hogy legyen. Luca viszont olyan őszinte érdeklődéssel várja a válaszom, amitől megborzongok. Előfordult már, hogy az érzéseimről beszéljek valakinek? Közel sem voltak olyan érdekesek és bonyolultak, amiről megérte volna beszélni. Szevi egyébként is ott volt nekem, állandóan a nyakamon lógott, és faggatózott. Folyamatosan. Talán ott volt a probléma forrása, hogy elkezdtem nyűgként kezelni a közös beszélgetéseinket. Biztonságot adott a közelsége, hogy tudom, hogy van egy bátyám, akire mindig számíthatok, sosem hagy cserben. Még az is jólesett, ha csak felidéztem a textilfilctől maszatos ruháinak mintáját, vagy a saját nevemet a bakancsa sarkán. Mindez felért egy öleléssel a kellemesebb fajtából, mégsem volt tökéletes. Azt hiszem, nem akartam neki beszélni semmiről, ami egy kicsit is rosszul sült el az életemben. Ő mindig segített, ahol tudott, nekem végül mégsem jött össze semmi. Az ő biztató szavai ellenére is mindenbe belebuktam, és nem akartam még a panaszkodással is őt nyúzni. És főleg nem akartam összetörni a rólam kialakult képet a fejében, önző módon csak arra vágytam, hogy büszke legyen rám. Bátornak gondolt, aki nem futamodik meg semmitől, és épp ez a lelkesedés teszi aztán mindig sikeressé. De ez egy óriási baromság volt. Nem bátor voltam, hanem idióta módon vakmerő, nem átugrottam a szakadékot, egyenesen belevetettem magam. Ez lenne Szevi szerint a bátorság? Még a saját bátyám is félreismert engem, és erről rohadtul csakis én tehetek.

– Figyelj, Nuszi! – szólalt meg hirtelen a mellettem ülő fekete hajú lány. A mintás fotel tökéletesen harmonizált a lánnyal magával, különleges volt, vidám, és végtelenül kedves. És a becenév hiába juttatott eszembe egy apró, fekete szőrpamacsot, jól esett. Egy ilyen aranyos rövidítés hallatán akaratlanul is egy kishúg jutott eszembe, aki még képtelen kiejteni a száján a bátyja teljes nevét. A hallatára pedig kellemes melegség költözött a mellkasomba, aminek rohadtul semmi értelme nem volt.

– Nekem bármit elmondhatsz, hidd el! – szorította meg a kezem. A sárga szalag a csuklójáról a kézfejére csúszott, és a selymes anyag egy ponton az én bőrömhöz ért. Az érintése egyáltalán nem volt zavaró, inkább csak biztató, és tele volt megértéssel. Valahogy muszáj volt belekezdenem.

– Igazából hülyeség az egész – legyintettem esetlenül. Nem akartam, hogy bármelyikük is olyan világrengető problémákra számítson, mint mondjuk az iskolai zaklatás, homofób szülők, vagy gyász. Az én életem rendben volt, még csak a szüleink sem váltak el, és pénzünk is volt elég. Tényleg minden rendben volt.

– Semmi sem hülyeség, ami ennyire nyomaszt – szögezte le mindjárt az eddig csendben figyelő Luca. Valóban meg volt áldva a pszichológus vérrel.

– De, ez egy hatalmas baromság – mondtam ellent. – És a legnagyobb probléma, hogy az egészért csakis én vagyok a hibás, senki más. Egy idióta vagyok.

– Nem hinném – vágta rá a lány. – Mesélj, és én majd jól seggbe rúgom, aki így kivasalt – fenyegetőzött. Én halkan felnevettem a valószínűtlen kijelentésen.