Sohavolt boldogság

6. |Marci|

Felkeresni egy idegen nőt, számomra is ismeretlen okokból – nem tartozott életem legjobb döntései közé. Ráadásul a megbeszélt időpontig még jópár óra hátra volt, én pedig akkor sem szívesen ebédeltem volna Szeviékkel, ha kényszerítenek. Hiába akartam mélyen belül számonkérni a bátyámat, valójában egyáltalán nem fűlött a fogam a találkozáshoz. Nagyon jól tudtam, hogy köze volt Félix hívásához, és nem tetszett.

Persze furdalt a kíváncsiság, hogy mit akarhattak ők ketten, milyen magyarázattal állt elő Félix. De messze nem érdekelt annyira, hogy emiatt visszahívjam őt. Inkább távol tartottam magam mindenkitől, akinek ezt az elcsesződött napot köszönhettem. Valamilyen elfuserált, közvetett módon mindenannyian közrejátszottak benne. Még az elsőre kedvesnek tűnő Hugó is, aki miatt még mindig sajgott a hátsó felem. Ez a nap úgy volt katasztrófa, ahogy volt, már nem számított, hogy elmegyek-e a találkozóra. Nem oszt, nem szoroz, ha még egy ember előtt hülyét csinálok magamból.

Hogy elüssem az időt, egy teázóba ültem be – még véletlenül sem a Horváthba. A pult elé kiállított táblán azonnal szemet ütött az unalmas betűtípus és az egyhangú fehér szín. Nem tehettem róla, hozzászoktam a Horváth színes kiírásaihoz, ami majdnem olyan szép volt, mint Szevi munkái. Egyszerűen lehangoló volt nem pasztellzöldben olvasni a „zöldtea” feliratot, csicsás kunkor nélkül az 'a' betű végén.

– Jó napot kívánok, egy csésze zöldteát szeretnék kérni plusz citrommal. Amennyivel csak lehet – kértem. Ugyanazt a betanult szöveget használtam, amit a Horváthban is mindig, bár ott a kiszolgáló már kívülről tudta a rendelésem. Itt azonban mindjárt több falba is ütköztem, kezdve az előttem álló hölgy mogorva ábrázatával. Egy csepp őszinte kedvesség nem bújt meg a mosolyában, ahogy felém fordult.

– Amennyivel lehet? – kérdezett vissza megemelt hangon. – Édes kisfiam, a citrom nem az égből hullik! Nem adunk ingyen, elfelejtheted.

Erősen ráncoltam a homlokom. Habár a Horváthban mindig nagyon kedvesen álltak hozzá a kérésemhez, nem rémlett, hogy az előbb grátisz citromot kértem. Még úgy sem, hogy a zöldteát majdnem tizenöt százalékkal drágábban adták, mint a Horváthban. A hely hangulata pedig meg sem közelítette az ottanit. Nyomott volt és szürke, olyan semmilyen.

Idegesen kortyolgattam el a teám az egyik sarokba bekucorodva. Azt már nem mertem megkockáztatni, hogy a táskámat az asztalra tegyem le – bizonyára kidobtak volna. A teám így is mentes volt mindenféle citromtól, szinte már fájt az íztelensége. Egyáltalán nem ehhez voltam hozzászokva. Az, hogy egy szál magamban ücsörögjek egy nyilvános helyen, a három évvel fiatalabb énem szokása volt. És úgy nézett ki, hogy minden igyekezetem hiábavalónak minősült, mostanra ugyanitt tartottam. Be kellett vallanom magamnak, hogy hiányzott Félix labdaütögetésének halk alapzaja, és talán ő maga is. A mindig lelkes hangja, a szemüveg mögött megcsillanó szeme, a kockacukorral ihatatlanságig telepakolt teája. Minél tovább bámultam az előttem álló üres széket, annál jobban eltöltött az üresség.

A gondolattól is kirázott a hideg, hogy a Horváth “luxusa” után itt kötöttem ki. Nehéz volt visszafognom magam, hogy ne keressem fel Félixet én magam, a bocsánatáért esedezve. Hogy elüssem az időt, azon kezdtem agyalni, milyen magyarázattal szolgálhatnék Szevinek. A „megbántott” rohadtul gyerekesen hangzott, még gondolatban is. Nem akartam még a bátyám szemében is egy csökönyös tízéves látszatát kelteni – holott egyre inkább ez volt a saját véleményem is. Agyilag nem voltam több egy makacs kisgyereknél. Ki másnak jutna egyáltalán eszébe a szerenád, mint logikus tevékenység a szerelmet valláshoz?

A csészémben nem volt egy cseppnyi citrom sem, a tea mégis megsavanyodott a számban. Valószínűleg már ott elcsesztem, hogy a napi adagomból néhány decit nem magamnak főztem le. Lehet, hogy hiba volt, de annyira hiányzott már a teázók nyugodt környezete... Úgy éreztem, hogy szükségem van rá. Mindennél jobban, erre kiderül, hogy nem is a teázók, hanem a Horváth erdei gyümölcs illatú idillje hiányzott. Jobban jártam volna, ha megmaradok a naiv tévképzeteimnél; a fájó igazság helyett a kényelmes hazugságnál. Könnyebb lenne, ha volna esélyem elfelejteni Félixet. Csak egyetlen órára, amíg kiélvezem a Bradley Cooper hangjától mentes, barackillatú teázót, ahol csend és nyugalom uralkodik. Eltekintve persze a kiszolgáló hölgytől, aki még mindig úgy méregetett, mint egy huligánt. Pedig eszemben sem volt feltenni a lábam az asztalra! Kint dög meleg volt, nem kockáztattam volna meg egy kitiltást. Épp az előbb határoztam el magam, hogy nem leszek gyerekes.