Sohavolt boldogság

Ötödik |Noel|

A kezeim remegtek a zongora fölött. Fogalmam sem volt, hogy mi ütött belém ma, de úgy éreztem, hogy pillanatok választanak el a kiborulástól. Be akartam fejezni azt a szerencsétlen zenét, de hirtelen egyetlen dallamára sem emlékeztem. Úgy éreztem magam, mintha hirtelen semmissé vált volna az életem eddigi tíz éve. Mintha soha nem ültem volna még zongora előtt.

Leütöttem egy C hangot, hátha az majd lendületet ad; nem is tudom, mit vártam. Nem értettem, semmit nem értettem az égvilágon.

– Valami baj van? – Az aggodalmat sugárzó hangra az ujjaim csak méginkább nem akartak engedelmeskedni nekem. Hugó kérdésére válaszul ismét leütöttem a C-t. A hang legkevésbé sem volt szívet melengető, és valószínűleg a munkába temetkező férfi is rossz jelnek vette. Képtelen voltam mosolyogva a szemébe nézni, és egyszerűen azt mondani, hogy minden rendben.

– Noel? – emelkedett fel a székéről Hugó, és a szemem sarkából végigkövettem, ahogy átsétál a helyiség túlvégébe. Ott ültem, karnyújtásnyira az érintetlen kottapapírjaimmal, és pocsékabbul éreztem magam, mint eddig bármikor. Az érzés egyáltalán nem a semmiből érkezett, de így talán még rosszabb volt. Valami megmagyarázhatatlan őrölt fel lassacskán belülről, és én nem voltam más, mint a helyzet tehetetlen áldozata. Az elmúlt évek során úgy gondoltam, az ilyen napjaimat egyszerűen megtarthatom magamnak, és senki nem is sejt majd semmit. Legfőképp abban reménykedtem, hogy az a kínzó semmi, ami emészt, idővel enyhülni fog. Minden egyes alkalommal ezt hitettem el magammal, amikor épp teljesen kétségbe voltam esve.

De az érzés csak egyre erősebb lett, egyre inkább a padlóra – vagy méginkább egy mély szakadékba –  taszított. Kezdetben a reménysugár, ami a lelket tartotta bennem, erőteljes fénnyel égett. Hiába szorult össze a mellkasom egy-egy félresiklott gondolatmenet nyomán, könnyen kivertem a fejemből. Csak besöpörtem egy képzeletbeli szőnyeg alá, és mindjárt fellélegeztem.

Erőt adtak remegő ujjaim alatt a zongora billentyűi, a hegedő húrjai, amik közvetítették a fájdalmamat a világ felé. Jóleső érzéssel töltött el, hogy a bátyám ott ül az első sorban az előadásomon, és büszkén mosolyog fel rám. Azzal, hogy a zenében vezettem le minden feszültségemet, egyszerre panaszoltam el minden apró problémám, és maradtam mégis csendben. Olyan dolog volt ez, amit képtelen lettem volna bárkinek is elmagyarázni.

Nem volt alkalom, hogy a zene ne állt volna mellém. Eddig soha nem fordult elő, hogy a saját ujjaim lázadtak fel ellenem. Ahogy megrendülten bámultam vadul remegő kezemet, hirtelen elfogott a kétségbeesés. Mindenki hallott már történeteket balesetet szenvedő sportolókról és zenészekről, akiknek fel kellett adniuk az álmaikat. Tőlük elvették, ami a legfontosabb volt nekik az életükben, és hasonlóképp éreztem én is magam. Nem tudtam, miért nem akar sikerülni, ami máskor csak úgy magától jött. Nem voltam túl egy tragikus autóbaleseten, nem sérült meg a karom visszafordíthatatlanul.

– Noel, kérlek, mondd el, ha van valami – kérte Hugó tanácstalanul összevonva a szemöldökét. Rövid hezitálást követően a kezét gyengéden a vállamra fektette, úgy várt a válaszomra.

A szívem azt súgta, hogy mondanom kellene valamit. Legalább a gondolataim egy apró foszlányát meg kéne osztanom vele, ezzel leadva egy egészen kis súlyt a vállamról. Kecsegtető volt az ajánlat, hogy valaki mással cipeltessem a saját terhemet; néhány pillanatra eljátszadoztam a gondolattal.

Szinte éreztem a pofont, amit saját magamnak osztottam le ezért az elkalandozásért. Nem lehettem ennyire önző. Nem feledkezhettem meg róla, hogy Hugónak ehhez a legkevésbé sincs köze. Nem érdemli meg, hogy görnyedt háttal járjon az én problémáim súlya alatt.