Sohavolt boldogság

Harmadik |Noel|

Már megint késésben voltam. A portánál ülve meglepetésemre ismét csak Szeverint találtam, de nem igazán volt időm foglalkozni vele. Láttam, hogy az érkezésemre felkapta a fejét, és talán még intett is, de én ezzel mit sem törődve rontottam ki az üvegajtón. Vállamon egy táska ütődött ütemesen a hátamnak, hónom alatt egy hegedűtok nyomta az oldalam, fejembe pedig egy kalapot nyomtam a napszúrás ellen. Mert a szünidő beköszöntével olyan tikkasztó hőség és világosság volt, hogy épeszű ember nem vág neki gyalogtúrának.

Persze éppen aznap kellett elkevernem a buszbérletemet is, pénznek szintén hiányában voltam, így becsületesen nekivágtam két megállónyi sétának. Őszintén, nem tudom, hol csúszott el a napom. Reggel kényelmesen megreggeliztem, még a hajamat is megmostam, idő teljében jártam. Persze a testvéreimnek nyoma sem volt a szobájukban, mire én felkeltem, de ez így volt mindig. Nekik meg volt a maguk dolga, felteszem, Zente nem is a saját ágyában töltötte az éjszakát. Leendő végzősként és friss nagykorúként felhatalmazást érzett arra, hogy kirepüljön a fészekből. Illetve, hogy átrepüljön egy másik csaj fészkébe, és az ő ágyába vackolja be magát. Nem irigyeltem a szerencsétlent, akinek a bátyám híradós vénával megáldva dumálhatott.

Bőven volt már tapasztalatom Zente kitalált igaz történeteivel, és őszintén, a bátyám ilyenkor elég rémisztő. Csak beszél és beszél, az sem érdekli, ha közben homlokon találom egy kanállal, csak mondja tovább, és az ember legszívesebben kiugrana az ablakon.

– Öcskös? – Mit ad isten, a J&P utcájába érve egyenesen a bátyámba botlottam. Mintha a gondolataimmal magamhoz vonzanám az embereket.

– Helló – intettem mereven. Már nem azért, mert Zente jelenléte feszélyezne, inkább a teljesen elgémberedett karom tehetett róla. A hegedűtokoknak nincs épp kényelmes fogásuk. – Merre jártál?

Nem lehetett nem észrevenni a bátyám arcán a zavartságot, és kócos haját – nem rég kelhetett fel. Először még a jelenlétemet sem tudta hová tenni, aztán szerencsére működésbe lépett az agyműködése. Létezik az agynak egyfajta indítási ideje ébredés után, amíg nem képes funkcionálni? Zente határozottan úgy bámult rám, mintha a windows épp frissítene a búrájában.

– Öh, tulajdonképpen sehol – nyögte ki kábán. – Te dolgozol – fogta fel. Ha cinikus alkat lennék, a képébe vághattam volna, mennyire meglepődtem a tényen. De nem voltam az, inkább rezzenetlenül néztem vissza rá. Ő enyhén oldalra billentette a fejét. – Mi ez a kalpag a kobakodon?

– A stílusod miatt rakott ki, ugye? – sóhajtottam lemondóan. Soha senki nem érthette meg, Zente miért a régies szavak szótárából építkezve beszél. Már ha létezik ilyen. Ha nem, ő biztosan betölti majd a piaci rést.

– Hogyan? – értetlenkedett a bátyám. Nem létező borostáját vakargatta az állán, és közben mélyen elgondolkodott. – Ja, kitették a szűrömet, a fejem meg mindjárt kettéhasad. Jobb lenne, ha haza indulnék.

– Aha, szerintem is – hagytam rá.

– Nem, szerintem mégsem – közölte Zente elgondolkodva. – Mondd csak, a kis boltotokban akad fénymásoló? – Azt hiszem, itt végleg elvesztettem a fonalat.

– Fénymásoló? Hát, nem hiszem. Pár hete elromlott, nem javította meg senki – válaszoltam. A bátyám egy pillanatra elkomorult, de hamar összeszedte magát. Hirtelen a tekintete is kitisztult, és a karomnál fogva húzni kezdett maga után. Rengeteg gondolat átcikázott a fejemen – köztük, hogy a bátyám megőrült –, de egyik sem adott magyarázatot a rángatásomra. Ráadásul egyenesen a J&P bejárata előtt kötöttünk ki.

Zente széles mozdulattal tárta ki előttem az ajtót, és tuszkolt előre. Legnagyobb rémületemre a falon függő óra szerint több, mint harmincöt percet késtem. Ez még hozzám mérve is csúcsteljesítmény.