Sohavolt boldogság

Tizenegyedik |Noel|

A recepciós pult mögött ezúttal nem Szeverinnel találkoztam össze, ami legalább egy hajszálnyit rontott az aznapi hangulatomon. A reggelem meglehetősen eltért a megszokottól, nem beszélve arról, hogy egészen időben pattantam buszra. Legszívesebb azonnal a leszállásjelzőre tenyereltem volna, ezzel hagyva, hogy teljesen átadjam az aggodalmamnak az irányítást. De mélyen belül tudtam, hogy akármiről is legyen szó, Misának most magányra volt szüksége. Stefán sem lógott egészségtelenül sokat a vállamon, csak amikor már nem tehetett volna mást.

A J&P épületéhez érve meglepetten tapasztaltam, hogy a bejárat előtt már ketten várakoztak. Távolról is felismertem a szőke és a fekete üstököt, és egy ideig csak néztem a maguk között összekulcsolt ujjaikat. Egészen biztosan történt tegnap valami azután, hogy Marci először még a falhoz szerette volna vágni a telefonját. Nagyon jól tettem, hogy hagytam nekik egy kis időt megbeszélni a dolgaikat. Az, hogy én ugyanezt megtegyem másokkal, még ráért. Előbb nekik kellett elrendezniük a dolgaikat.

A két fiú csak állt ott, félrehúzódva a mellettük elhaladó emberek útjából, miközben teljes lelki nyugalom telepedett rájuk. A bolt ajtajára függesztett nyitvatartást fürkészték mindketten, közben egyszer-egyszer kalandozott csak el a tekintetük. Az egyik kósza pillanatban Marci szemezett Félix mosolyra húzódó ajkaival, a másikban pedig Félix méricskélte az övéit. Tulajdonképpen éreztem, mennyire hevesen dobog a szívük, és szinte engem is átjárt az az izgatottsággal vegyes öröm. Halvány bűntudatot éreztem, ahogy végül muszáj volt megtörnöm a pillanatot. Csörögtem egy sort a kezemben tartott kulcscsomóval, ahogy mellettük ellépve a zár felé nyúltam.

– Sziasztok! – köszöntem oda félvállról, de nem gondoltam, hogy különösebben több időre meg kellene mellettük torpannom. A kulcs elfordult a helyén, a zár kattant, nekem pedig immár szabad bejutást biztosított a helyiségbe. A kezem már a kilincsre simult, mikor Marci megköszörülte mellettem a torkát.

– Azt hiszem, még mindig nálad van a telefonom – szólalt meg félszegen. Először nem állt össze a fejemben a kép, ez az apró tényező elveszett sok más között, de néhány pislantást követően sikerült megvilágosodnom. Nem igazán foglalkoztam azzal, hogy a készüléket biztos helyre tegyem. Valószínűleg csak leejtettem valahova a zongora közelében, és remélhetőleg azóta is ott van, épségben.

A nyitásig még bőven volt hátra idő, mégis gondolkodás nélkül tereltem be őket magam előtt az üzletbe. Végtére is Hugó megmondta: az ismerősök mindig protekciósak. Már nem mintha olyan sok zaklatónk lett volna – Stefánon kívül senki nem járkált be csak úgy a boltba.

– Csak egy pillanat – vetettem oda a vállam felett, miközben sietős léptekkel már a helyiség túlsó felébe igyekeztem. Legnagyobb megnyugvásomra a telefon ott feküdt a zongora mellett egy kis komódon, kifogástalan állapotban. Amikor Marci felé nyújtottam, még abban a hitben tettem, hogy ők hamar tovább is állnak. Hiú ábránd volt ez, ugyanis eszükben sem volt elmozdulni a J&P zsúfolt teréből. Mint akik csak nézelődni érkeztek, úgy jártak körbe, az összes polcot és álványt gondosan figyelemre véve. Ha nem ismerem őket, azt hittem volna, csak a tökéletes felszerelést keresik. Azonban tekintetükkel nem is igazán a környezetüket figyelték, inkább mintha mélyen elgondolkodtak volna. Nem beszélve arról, hogy én egészen biztosan éreztem, valami számomra egyáltalán nem kedvező dolog áll a háttérben.

Hosszú percekig várattattak meg, hogy kelletlenül bár, de a hely rendbe rakásának is neki kellett kezdenem. Hugó a dolgok nagy részét már elrendezte, nekem már csak az aznapra összeírt terveinkkel kellett foglalatoskodnom. Példának okáért nem ártott volna megejtenünk egy bevásárlást, miután néhány napja Hugó utolsó mirelit krokett készletét kiolvasztottuk. Illetve szükségünk lett volna egy új post-it tömbre, tejszínre és tisztítószerre. Mi is lenne Hugóval nélkülem? Már régen belerokkant volna a bolt vezetésébe, a pénzügyeken túl végtelenül elveszett volt. Még a tejszínről is megfeledkezett, pedig minden egyes délután morgolódott a hiánya miatt. Reggelente csak azért nem, mert általában nem voltam hallótávolságon belül. Ha tippelhettem volna, ezúttal is csak a kávéfőzővel macerált a kiskonyhában, azért nem futottam még össze vele.