Sohavolt boldogság

2. |Marci|

Szerenádot adni vasárnap este egy tömbház előtt – nem tartozott életem legjobb döntései közé. Ráadásul az aznapi teapénzemet elköltöttem kottára. Az összeset. Ha Félix ismer engem – márpedig nagyon is ismer – akkor már a gesztusból is sejtheti, hogy fontos nekem. De a múltbéli énem képtelen volt gondolkodni az agyamat beborító ködtől, miután megtudtam, hogy Félix imádja a Shallow-t. Azt eddig is tudtam, hogy szereti Bradley Coopert, de sosem kérdeztem meg a kedvenc zenéjéről. Most pedig a kottája ott állt a kezemben. Mert mit tesz a srác, amikor megtudja, hogy a kiszemeltje milyen zenét szeret? Nos, a Marci-féle gondolkodásmód szerint szerenádot kellett adnom.

Tehát ott álltam egy közepesen meleg nyári estén egy szál ingben az utca közepén. Szerencsére a szél nem fújt, így a rögtönzötten felállított szintetizátorom hangját nem nyomta el semmi. Végtelen magabiztossággal álltam ott, a kottát tanulmányozva, és közben fel-felnéztem a második emeleti erkélyre. Perceken belül oda fogom kicsalni Félixet, hogy a kínos előadásom a lehető legcsöpögősebben romantikus legyen.

Még egyszer utoljára átfutottam az egészet, aztán leraktam a papírt magammal szemben. Egy hatalmasat kellett sóhajtanom, hogy kiadjam a feszültséget, aztán odaálltam a kaputelefon elé. 5-ös lakás, Horváth Simon, ha jól olvastam. Félix apja. Szuper. Aztán cikázó gondolataimnak megálljt parancsolva lenyomtam a gombot, miközben a kezem enyhén remegett.

Nem lesz ez jó – gondoltam. Játék közben nem remeghet a kezem, nem jó. Kétségbeesett belső mantrámat egy kedves női hang szakította félbe.

– Igen? – Bennem rekedtek a szavak. Ennek nem így kellett volna történnie. Az ideúton mindent pontosan elterveztem, de arra nem gondoltam, hogy Félix anyjával találom szembe magam. Illetve csak a hangjával, de ez is elég rémisztő volt. Soha nem találkoztam még Félix szüleivel, és ez a pillanat nem lett volna hozzá a legjobb alkalom.

Megköszörültem a torkom, és vetettem egy pillantást instabil lábakon álló szintetizátoromra. Ha már egyszer idáig eljöttem, és egy rakat pénzt kiadtam egy darab papírra, nem futamodhattam meg. Ebből merítettem bátorságot.

– Jó napot kívánok! – kezdtem csúszkáló hangon. Ezt gyorsan orvosolnom kellett, elszámoltam magamban ötig, csak akkor folytattam. – Félix egy barátja vagyok, és őt keresem. Otthon van? – kérdeztem. Csinálhattam volna rosszabbul is, így még egészen úgy hangozhattam, mintha csak az elhagyott tankönyvét hoztam volna vissza. Az annyira nem rossz.

– Igen, itthon – felelte az anyukája. – Valamit kérdezni szeretnél tőle? Leküldjem?

– Nem! – kiáltottam fel, teljesen lerombolva az eddig gondosan felállított "normális vagyok" képet magamról. Erre nagyon nem készültem. – Elég, ha csak kijön az erkélyre – korrigáltam kétségbeesetten. – Nem kell miattam lejönnie.

– Rendben – sóhajtotta a nő, de valahogy olyan volt a hangneme, mint amit Félix őrült osztálytársainak tartogatott. Nem éreztem magam tőle kevésbé kínosan, az biztos. Aztán a kaputelefon elnémult, én meg szaladtam vissza a helyemre, az erkélyt pásztázni.

– Marci? – érkezett a döbbent megszólítás, én meg zavaromban nem is tudtam, hogyan kezdjek bele. Hogy először köszönjek, aztán csak kezdjek bele a számba, vagy mondjak valami bevezetőt... Bevezetővel nem készültem, tehát maradt az előbbi felállás.

– Szia, Félix! – intettem neki kissé szerencsétlenül kitekert pozícióban. Túl közel telepedtem az épülethez, kényelmetlen volt feltekinteni a második emeletig. Dehát hiába szidtam magam, már ott voltam, és mit volt mit tenni, belekezdtem.

Az első hangok nehezen jöttek. Az ujjaim nem álltak rá a billentyűkre, a hangom pedig remegett, ráadásul Félix arckifejezését sem tudtam figyelni. Elcseszett egy helyzet volt ez, de megpróbáltam kihozni belőle a legjobbat. Mindent, ami csak kitelik belőlem. A refrénre sikerült rátalálnom magamra, és ösztönösen ütve le a hangokat, végre el mertem fordítani onnan a fejem. Rövid időre Félix gyönyörű, kávébarna szemeibe néztem, amiben őszinte döbbenetet láttam. Bizonyára nem hitte volna, hogy ekkora barom lehetek. Vagy szerencsétlen – ő sosem beszélt csúnyán.