𝐌𝐘 𝐁𝐑𝐎𝐓𝐇𝐄𝐑 ; ᴛᴏᴍ ʜᴏʟʟᴀɴᴅ ғғ

. °• *. 6 - fejezet . * •° .

» Alisha Holland «

Tom mellett állva, halvány mosollyal az arcomon néztem végig, ahogyan a többiek a bőröndöket pakolják ki az autóhoz. Hirtelen anya lépett elénk, majd szorosan magához ölelte mindkettőnket.

— Legyetek jók — suttogta könnyes szemmel. — Vigyázzatok egymásra — mosolyodott el halványan.

— Úgy lesz anya, ne aggódj — felelte Tom, majd rám sandított.

Tudtam, hogy mire gondol, nem kellett ahhoz gondolat olvasónak lennem. Mély sóhaj szakadt ki ajkaim közül, amint anyáék elhajtottak.
Tom a tegnap előtti beszélgetésünk után, még megkért, hogy menjek el, ezért volt jelen pillanatban feszült.

— Vigyázz rám bátyuskám — bigyesztettem le ajkaim. — Megígérted anyucinak — indultam a konyha felé.

— Miért nem mentél velük? — jött utánam. — Jól érezhetted magad, nem kellett volna egymást kerülgetnünk — támaszkodott a pultnak. — Talán akkor nyugodtabb is lehettem volna — morogta feszülten.

Kezei színre elfehéredtek, annyira szorította a pultot. Halvány mosollyal az arcomon álltam mellé, majd simítottam végig karján.

— Tudod, eléggé jól érzem magam mostanában veled — néztem szemeibe. — Ha így folytatod, talán te leszel a kedvenc testvérem — mosolyom egyre nagyobb lett.

— Ilyenkor tudatában vagy annak, hogy mit akarsz és mit mondasz? — kérdezte.

— Igen, tudni akarod, hogy mit akarok? — kérdeztem vissza.

Tom felkapta a kezét, majd ellépett tőlem. Még motyogott valamit az orra alatt, és magamra hagyott. Tudta jól, hogy nem mehet a házához, anya különös képpen megkérte, hogy vigyázzon rám.
Megrázva a fejem, sóhajtottam egyet majd siettem a nappaliba. Lefeküdve bekapcsoltam a tv-t, és próbáltam arra koncentrálni.

Órák telhettek el, mire Tom lejött a szobájából, és mellém ült, a földre. Lusta mosollyal az arcomon fordultam felé, majd túrtam hajába.

— Nem akarsz mellém feküdni, mint régen? — suttogtam, mire rám tekintett. — Azok a pillanatok —motyogtam magam elé. — Hiányoznak — suttogtam.

Tom halvány mosollyal kelt fel, majd feküdt be mellém. Karjait gyengéden fonta derekam köré.
Össze kulcsolta az ujjaink, majd közelebb fékőszött hozzám.

— Tudod miért nem megyek hajózni? — kérdeztem hirtelen, mire Tom mélyet lélegzett.

— Hm? — kérdezett. — Nem, miért? — érdeklődött.

Hát ő nem vette volna észre? Nem vette volna észre azt, amit minden fiú észre vesz rajtam? Feszülten fújtam ki a bent tartott levegőm, majd haraptam be ajkaim.

— Orvoshoz kell mennem — feleltem végül.

Tom egy ideig nem szólalt meg, de felkönyökölt mögöttem, és a hátamra fektetett. Zavartan tekintett le rám, majd érdeklődve.

— Miért kell orvoshoz menned? — kérdezte. — Valami baj van? — újra aggódást láttam a szemébe, és újra aggódást hallottam a hangjába. — Mit nem mondtál el nekem? — suttogta.

Felülve tettem le lábaim a hideg padlóra, majd fordultam el tőle.
Undorodtam ekkor magamtól, és nem Tom miatt, hanem a testem miatt.

— Lasciamo questo per ora¹ — szóltam olaszul, a számat húzva.

Nikki és Domonic ragaszkodott hozzá, hogy megtanuljak olaszul, én pedig ragaszkodtam a franciához, a némethet, a spanyolhoz és a kínaihoz. Több éven keresztül csak ezekért a nyelvekért szenvedtem.

— Non potrebbe essere adesso² ? — kérdezte ugyanúgy olaszul.

Nem feleltem neki, egyszerűen felhúztam a pulcsim ujját, és megmutattam a sebeket. Közelebb húzodva a kezei közé vette őket, majd végig simított az egyiken.
Emlékszem, a nagymama elsőnek azt hitte, hogy csak kiszáradt a bőröm, de ez nem így volt, még akkor sem, hogyha teljesen úgy nézett ki.
Azóta rosszabb lett. Foltokban sötétedett, pirosas lett. Én pedig szégyelltem mutatni, hogy hogyan is nézek ki. Annak ellenére, hogy igen, orvoshoz kell mennem, nem ez volt az igazi ok. Egyszerűen nem akartam megmutatni magam senkinek. Még a saját családomnak sem.

Az orvos azt mondta legutolsó találkozásunk alkalmával, hogy ez genetikai betegség, semmi több. Emlékszem mennyire zavart volna, és azért jöttem haza, hogy beszéljek anyával. Azután lett zavart, és feszült a közelembe, pedig én nem haragudtam rá ezekért.
A családban csak ő tudta eddig, senki más. Most viszont Tom-ban megbíztam annyira, hogy elmondjam neki ezt.

— Ritka bőr betegség — kezdtem halkan.
— Az orvos csak elmondja mit kezdjek vele, hogy ne legyen ilyen — akadtam meg.
— Ilyen csúnya — motyogtam végül.

Tom megértően tekintett a szemembe, de aztán gyorsan vissza nézett a sebeimre. Őt látszólag nem zavarta, sőt, szinte csodálattal nézte.

— Ezért szakított az előző barátod? — suttogta csendesen, mire a levegő a tüdőmbe ragadt.

— Igen — feleltem egyszerűen.

Az előző barátom, Brendon egy cseppet sem volt tekintettel rám, és az érzelmeimre. A barátnőm szemébe, és az enyémben, egy bunkó fráter lett, még akkor is, hogyha mással kedves volt.
Az érzéseimbe taposva hagyott el, majd vágta hozzám azt, hogy a testem miatt hagy el, amivel az ég világon semmi baj nem volt, kivéve a hegeket. Annak ellenére, hogy kis koromban gyenge, és beteges voltam, Tom elhurcolt edzeni. Az edzésből végül minden napos lett, amit őszinte nem bántam.

Emlékszem akkorákat nevettünk, mindig mosoly volt az arcunkon, és nem bántunk meg semmit.

— Nagy barom volt, hogy elhagyott — kelt fel. — Gondolom csak ez miatt — dünnyögte.

Egy cseppet sem tűnt boldognak. Egy távoli fotelbe ült le, majd onnan tekintett rám fűrkészve. Az ajkait beharapva tekintettem végig rajtam.

— Egy idióta volt, hogy pont téged hagyott el — suttogta. — Hogyha engem kérdezel, még a kislábujjadat sem csókolhatta volna meg — rázta meg fejét. — Te túl gyönyörű voltál hozzá, túl törékeny — folytatta.

Meglepődve, döbbenten néztem csillogó szemeibe. Minden szavát őszintén mondta. Idegesen doboltam a kanapé karfáján, majd halkan szitkozódva keltem fel, és ültem az ölébe.
A hajába túrva húztam magamhoz, és csókoltam meg hevesen. Mikor tettem viszonzásra talált, nem érdekelt már semmi más.

¹ Hagyjuk ezt egyelőre
² Nem lehetne most?

. °• *.  by: Janka . * •° .

— remélem tetszik, az év utolsó napja

írva: — » 2020 12 31 ~ csütörtök