A Fukurodani Ásza (Bokuto x Reader)

2. rész

A tavaszi szünet teli izgalommal telt. A Yamamoto családban az élet meg sem állt, mindig volt valami program beszervezve, ami nagyrészt vásárlás volt az új tanévre nézve. Ezer meg egy boltot bejártak, hogy mindent beszerezhessenek, amit a gyerekek a fejükbe vettek. Milyen füzetekkel, ceruzákkal, hegyezőkkel, radírokkal, tollakal, tolltartóval és egyéb iskolai dolgokkal akarták kezdeni a legújabb tanévet; legalábbis a két lányra volt ez inkább igaz, ugyanis Taketorát nem igazán érdekelte ez a dolog, neki jó volt a legszimplább füzet is, az ütött-kopott tolltartója és táskája, a tavalyi írószerei is, de tekintve, hogy szeretett a húgaival lenni, mindig velük tartott.

A szünet utolsó napján viszont [Név] szorongása a tetőfokára hágott, teljesen bepánikolt a családi reggeli közben, mikor édesanyja arról kérdezte, hogy milyen érzés, hogy bekerült felső középbe. Viszonylag ritkák voltak a pánikrohamai, de olyannyira, hogy azelőtt fél évvel volt csak a legutóbbi. Akane sose szeretett ilyenkor nővére közelében lenni, ijesztőnek találta a lányt, ahogy levegőért kapkodott. Így hát ekkor is inkább kisietett a szobából, miközben a szülei fejvesztve kerestek zacskót a lányuknak, aki könnyes szemekkel kapaszkodott bátyja karjába.

A fiú rémülten pattant fel az étkezőasztal mellől, valósággal kivágva a széket maga mögül, s míg szülei matatva keresgették a zacskót addig ő minél finomabban, és óvatosabban igyekezett húga dereka alá nyúlni, s gyorsan elfektette a hideg parketta fáján, az oldalára borítva s kétségbeesett egész teáscsészealj nagyságúra nyílt szemekkel, kocsonyákat megszégyenítően remegve próbált lehetetlenségekről beszélni testvérének ezzel is nyugtatva, de úgy látszott, hogy a repülő tengeralattjáró mellé társuló nyugtatás hatástalannak minősül, mivel [Név] arca csak fehéredett.

Miközben a szülőpár egymást marrta, mert sehol egy zacskót nem találtak, amely a lányuknak jó lett volna, [Név] könnyei megállíthatatlanul potyogtak a parkettára. Egész testében remegett, bátyja szavai alig értek el a füléhez, csak a vér hangos lüktetését hallotta. Úgy érezte, menten kihányja azt a kevéske kis ételt is, amit a napokban bejuttatott a szervezetébe, mellkasa mintha ki akart volna szakadni a helyéről. Az egyetlen kellemesnek mondható dolog, ami miatt tartotta magát annyira, hogy ne ájuljon el, az a testvére meleg kezei voltak, amikkel simogatta egyre jobban leizzadt bőrét. A hang, amit kiadott, miközben kapkodta a levegőt, csöppet sem volt kellemes senki számára, önmagára nézve meg pláne nem, csak jobban megijesztette. [Szemszín] szemeit bátyja arcára vezette, s bár a könnyektől homályosan látott, leolvasta róla a pánikot, amit hiába próbált véka alá rejteni a fiú, kinek majd' szétszakadt a szíve, amint megpillantotta kishúga könnyáztatta, nyíló rózsák vörös mezejével borított arcát. Testvére [szemszín] szemeiben lévő régi csillogása most messze járt, olyan távoli helyeken, melyre nem ért el a kétségbeesés sötét csontos karja ami elűzte őket. [Szemszín másik neve] íriszeiben nem maradt más csak rémült kapaszkodás az utolsó sziklába mely megmaradt a tengeren, ami köré még fonhatta vékony, erőtlen karjait, hogy megtartsa magát a káosz tengerének zúgó hullámain. Meg volt ijedve, akár egy sebzett vad, futott volna, menekült volna, Tora látta. Mint amikor a gepárd leteríti az antilopot, s utoljára a szemébe néz, mielőtt elharapná prédája nyakát. Rémisztő egy látvány, s a hajkefére hajazó frizurájú fiú hátán minden egyes kis szőrszál katonásan vigyázba vágta magát. Fogalma sem volt mi történhetett a kishúgával, s ő is egyre jobban félt tőle: mi lesz ha nem tudja lenyugtatni?

- T-Tora.. - összesen ennyit bírt kinyögni a légszomja mellett a lány, ez is alig ment neki. Vékonyka hangja még magasabb oktávba szökött, mégis alig hallható, segélykérő suttogásként érte el testvére füleit.

- Végre! - kiáltott fel megkönnyebbülten az édesanyjuk, ahogy férje sietve a kezébe nyomott egy papírzacskót, amit az egyik szekrényük legalján talált meg. Sietve térdelt lánya mellé, szájához tette a zacskót, miközben hálásan pillantott legidősebb gyermekére. - Tudod szívem, 3 be, 5 ki...- mantrázni kezdte ezt a mondatot, hogy lánya minél jobban erre tudjon fókuszálni. Nehezen ment neki, rég nem gyűrt le ilyen hirtelen rátörő rohamot. Óráknak tűnt neki az a néhány perc, mire sikerült normálisan vennie a levegőt. Fáradtnak érezte magát, tehernek. A feje fájdalmasan csikart, egész testében remegett. Anyja magához szorította volna, de a lány helyette bátyja védelmet nyújtó karjaiba fúrta magát, miközben sírt. Nem is tagadhatta volna le, hogy Taketora volt az a személy a családjában, akinél a legnagyobb biztonságot találta meg.